Dominika01 • 1 hónap
USA (Universal), 170 perc, Technicolor, gengszterfilmA Filmről
Fidel Castro megnyitja a kubai határokat, ezt követően pedig menekültek ezrei érkeznek meg az amerikai partokhoz. Tony Montana (Al Pacino) is egyike a kubai menekülteknek, ám több ezer menekült honfitársával ellentétben ő nem a kommunista rezsim elől menekült az Államokba. Esze ágában sincs tisztességes életet élni, és hűséges barátjával, Mannyvel (Steven Bauer) együtt az első adandó alkalommal elszegődik Miami legnagyobb drogbárójához, Frank Lopezhez (Robert Loggia). Miután leszámol főnökével, megszerezve annak egész birodalmát, gyönyörű feleségével, Elvirával (Michelle Pfeiffer) együtt, az egész világot szeretné meghódítani. Csakhogy aki hirtelen emelkedik fel, az nagyon hamar vissza is zuhan, Tony Montana bukása pedig elkerülhetetlen.
A sebhelyesarcú mára már olyannyira emblematikus lett, hogy sokan elfelejtik, a film valójában az 1932-es Howard Hawks-féle azonos című klasszikus modernebb feldolgozása. Martin Bregman producer fejében merült fel az ötlet, hogy aktualizálja Hawks gengszterfilmjét. A Paul Muni főszereplésével készült film a szesztilalom idején játszódott és a chicagói szervezett bűnűzés egyik kulcsfiguráját, Al Capone-t vette nagyító alá (természetesen nevek és események megváltoztatásával, lévén az illető gengszter akkoriban még aktívan tevékenykedett). Bregman úgy tervezte, hogy az új film is a harmincas években játszódik majd, ám a produkció után érdeklődést mutató Sidney Lumet azzal az ellenállhatatlan ötlettel állt elő, hogy a történetet helyezzék át a nyolcvanas évek elejére, Chicagó alkoholmámorát cseréljék le Miami neonszínű kokain-rohanására, a Capone- szerű gengsztert pedig egy Kubából deportált bűnözőre. Később ugyan Lumet távozott a produkciótól, de ötletét örökösei, Oliver Stone forgatókönyvíró és Brian De Palma rendező is megtartották.
Brian De Palma rendezőre már igencsak ráfért a siker, épp az anyagi és művészi csőd szélén állt, szép reményekkel leforgatott thrillere, a Halál a hídon (Blow Out, 1981) jókorát bukott a mozipénztáraknál, a kritikusok pedig egyszerűen csak Hitchcock-utánzónak tartották. Oliver Stone pedig hiába készített olyan forgatókönyveket, mint az Oscar-díjat érdemlő Éjféli expressz (Midnight Express, 1978), első rendezése megbukott, súlyos kábítószer-függőséggel küszködött, s a régóta tervezgetett Vietnám-filmje is egyre messzebb és messzebb került a megvalósíthatóságtól. A sebhelyesarcú mára már olyannyira emblematikus lett, azt is elfelejtik, hogy a maga korában legalább annyi ellentmondásos érzelmet váltott ki a kritikusoktól és nézőközönségtől, mint fél évtizeddel fiatalabb utódja.
The world is yours – Tiéd az egész világ
A filmet korántsem nevezhetjük a családi kapcsolatok fontosságára, illetve a kölcsönös becsületre és tiszteletre építő, A keresztapához hasonló stílusú gengsztermozinak. A sebhelyesarcú egészen más világot képvisel, ahol az ember egy láncfűrész által leli halálát, a főszereplőről pedig már a legelejétől kezdve nyilvánvaló, hogy saját magán senki más nem érdekli. A néző egyetlen pillanatra sem tud együtt érezni vagy azonosulni Tony Montana karakterével - akkor sem, amikor csillaga épp ragyogóban van, akkor pedig végképp nem, amikor a szakadék alja felé zuhan. Bár De Palma megközelítése sem rossz alapvetően, hiszen így nem kezdjük el tisztelni és nagyra becsülni a gyilkosokat, mint azt tesszük a Corleone család esetében. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy ne nyújtana bűnös élvezetet, ahogy a film bemutatja a 80-as évekre jellemző, szinte már képregénybe illő erőszakot. A mozi zárójelenete pedig a filmtörténet egyik leglátványosabb fináléja, amely méltó befejezése a filmnek.
Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miért lett A sebhelyesarcúból és azon belül a főhős, Tony Montanából megkerülhetetlen klasszikus, nem kérdés, hogy Al Pacinonak köszönhetően. Nem egyszerűen csak eljátszotta Tony Montana szerepét, hanem egyenesen lubickolt benne. Alakítása fényévekre van Michael Corleone visszafogott szerepétől, Tony Montana olyan, mint egy megállíthatatlan kamion, amely eszeveszettül vágtat át mindenen. Al Pacino ripacskodó, szélsőséges eszközökből építkező alakítása pedig csak még jobban emeli a fordulatszámot. Míg Marlon Brando kimért és elegáns Don Corleonéja a valódi bűnözők számára afféle „talpig úriember”-mintaképet jelentett, addig a nőket és a kokaint is ugyanolyan élvezettel habzsoló, a túlcicomázott villájában állig felfegyverkezve rohangáló, félőrült Montana alapjaiban változtatta meg a '80-as évek utcai öltözködési divatját, valamint az igazi és a kitalált gengszterkultúrát. Gondoljunk csak az 1984-ben elinduló Miami Vice tévésorozat kirobbanó sikerére, vagy az újabb és újabb Grand Theft Auto videojátékok sokmilliós eladásaira.
A néhol már paródiába hajló hangvétel és a véresen komoly sorsdráma között egyensúlyozó alkotásban Oliver Stone forgatókönyvíró friss történetvezetési szemléletének, a főszereplő Al Pacino már-már a ripacskodás határát súroló alakításának és De Palma a thrillerek eszköztárából választott megoldásainak találkozása végül annyira bizarr gengszterfilmet eredményezett, hogy a korabeli kritika és a közönség egyaránt teljes értetlenséggel fogadta. Főként a nyers erőszak képi megformálását és a durva párbeszédek sokaságát kifogásolták az ítészek, nem tudtak mit kezdeni a film agresszív vehemenciájával, a közönség pedig egyenesen elborzadt a brutalitásától. Ennek ellenére három kategóriában is kapott Golden Globe-jelölést a fim: legjobb férfi főszereplő (Al Pacino), legjobb férfi mellékszereplő (Steven Bauer) és a legjobb eredeti filmzene (Giorgio Moroder) kategóriájában, igaz végül egyik jelölést sem sikerült díjra váltania.
Érdekességek
- Oliver Stone a film főhősének a "Montana" nevet kedvenc amerikai futball játékosa, Joe Montana után adta.
- Brian De Palma sokáig versenyben volt azért, hogy megrendezhesse a Flashdance-et (1983), de A sebhelyesarcú jobban érdekelte, mert jóval erősebbnek érezte a forgatókönyvét.
- Al Pacino azt szerette volna, hogy Glenn Close játssza Elvira szerepét, de a producerek nem tartották elég dögösnek, így jött a képbe Michelle Pfeiffer. A szerepre Geena Davis, Carrie Fisher, Kelly McGillis és Sharon Stone neve is felmerült, de Rosanna Arquette, Jennifer Jason Leigh, Melanie Griffith, Kim Basinger, Kathleen Turner és Jodie Foster szintén részt vett a meghallgatáson.
- A film forgatókönyvét jegyző Oliver Stone annyira beleásott a témába, hogy kénytelen volt maga is rászokni az anyagra is. Máskülönben nem álltak volna szóba vele az érintettek, ha ő maga nem használja az anyagot, mert Stone tényleg mindenkit megkeresett, akinek Miamiban köze volt a drogbizniszhez.
- A filmben tejport használtak volna a kokain helyettesítésére, de a forgatáson kiderült, hogy nem illik a koncepcióba. Brian De Palma a mai napig nem volt hajlandó elárulni, milyen anyaggal helyettesítették a kábítószert.
- A film legvégén látható „ostromjelenet” egy részét nem Brian De Palma, hanem egy, a forgatásra ellátogató haverja, név szerint Steven Spielberg rendezte.
- Al Pacino arra kérte John A. Alonzo vezető operatőrt, hogy kizárólag spanyolul beszéljen hozzá a forgatáson, mivel ez segít neki a szerepben maradni.
- A híres író, Kurt Vonnegut annyira undorodott a híres-hírhedt láncfűrészes jelenettől, hogy egyszerűen kisétált a vetítésről.
- A GTA: Vice City számítógépes játék több alkalommal emléket állít a filmnek és számos párhuzam is felfedezhető a két mű között, ugyanis mind a cselekmény helyszíne, mind a korszak (a nyolcvanas évek) tulajdonképpen azonos. 2006 szeptemberében és októberében pedig megjelent a film alapján készült hivatalos videojáték, a Scarface: The World is Yours.
- A filmben állítólag 195-ször hangzik el az a bizonyos "fuck" szó.
Vélemény
Én (is) azok közé tartozom, akik nagyjából egy időben látták a filmet és játszottak a számítógép előtt valamelyik GTA-val, ugyanis a filmet legelőször valamikor egyetemista koromban láttam először. Mind a filmet, mind a Grand Theft Auto videojátékokat is nagyon szerettem, azonban a számítógépes játékokkal való kapcsolatom mostanára már teljesen megszűnt, a filmet viszont mind a mai napig nagyon kedvelem és időről-időre elő is szoktam venni. Most újra elővéve arra a megállapításra jutottam, hogy a film sikerének titka két dologban rejlik. Az egyik a hangulata, ami ugyan nem egy leányálom, azonban mégis egyszerűen felülmúlhatatlan, mert aki nem ódzkodik az erőszaktól, a kokainhegyektől és a csúnya beszédtől, azok tuti, hogy élvezni fogják a filmet. A másik dolog pedig Al Pacino játéka, aki ugyan nem Oscar-díjat érően jeleníti meg Tony Montana alakját, sőt néhol már szándékosan túltolt alakítása közelebb áll a ripacskodáshoz, mégis minden egyes momentuma bűnös élvezetet nyújt.
Bár Oliver Stone és Brian De Palma aligha ilyen céllal készítette annak idején A sebhelyesarcút, Tony Montana alakja valódi példaképpé vált a '80-as években számos latin-amerikai és fekete kisebbséghez tartozó amerikai kisstílű gengszter számára, akik azt szűrhették le a filmből, hogy gyakorlatilag bárkiből, még a legközönségesebb bűnözőből is lehet az élet császára és nem kell hozzá más, csak bátorság és kellő kegyetlenség. A legtöbbeknek a történet alapján az szűrhető le, hogy (anti)hősünk a filmtörténelem valaha volt egyik legkegyetlenebb gengsztere, akinek a saját előrejutásán kívül semmi sem fontos az életében, de ha jobban a dolgok mögé nézünk, azért kiderül, hogy Tony Montana alapjában véve nem rossz ember. Az egyértelmű, hogy családját szereti, az anyjáért és a testvéréért tűzbe menne, még ha egyik ilyen döntésével valójában a húgát is eltaszítja magától. Ráadásul azzal is bizonyítja, hogy nem veszett ki belőle az emberiség legutolsó csírája , amikor a film egyik kulcsjelenetében nem hajlandó felrobbantani azt a bizonyos autót, amelyben a kiszemelt célpont utazik, mert annak két gyermeke is ott ül benne. Ráadásul mindezt annak ellenére teszi, hogy tisztában van vele, ezzel a döntésével a saját életét veszélyezteti.
Most, hogy újra megnéztem A sebhelyesarcút, azzal a lendülettel pótoltam egy lemaradásomat is és az 1932-es verziót is megtekintettem, pláne, hogy az a film is szerepel a legtöbb valamire való filmes listán. Ha pedig már megnéztem, akkor össze is vetettem a Brian De Palma-féle változattal, legalábbis olyan szemmel, hogy miben is hasonlít a két mű, mert az nálam nem kérdés, hogy melyik változat sikerült jobban. Itt most kivételesen a remake. Bár Oliver Stone kifogástalan forgatókönyve a szesztilalom idején Chicagóban játszódó történetet a nyolcvanas évek Miamijába helyezi át, a két film szerkezete, fordulatai és főszereplői között mégis meglepő hasonlóságok figyelhetők meg. Mindkettő egy Tony nevű, a társadalom által kitaszított, a címbéli sebhellyel is megbélyegzett karakter felemelkedésének és bukásának történetét meséli el. Howard Hawks filmjében Tony Camonte (Paul Muni alakításában) tűnik fel, míg a 1983-as változatban Tony Montana történetét követhetjük nyomon.
A modern verzióban Tony Manny társaságában járja Miami pálmafákkal szegélyezett utcáit, míg az eredetiben Guino (George Raft alakításában) segíti őt, hogy a város legbefolyásosabb maffiózójának bizalmába férkőzzön. Tony mindkét változatban elcsábítja a maffiafőnök gyönyörű feleségét – Hawks filmjében Poppy (Karen Morley), De Palma verziójában Elvira Hancock (Michelle Pfeiffer) – miközben húgát, akit mindennél jobban védelmez, szinte megszállottan próbálja távol tartani a bűnözés világától. Hawksnál Cesca (Ann Dvorak), De Palmánál Gina (Mary Elizabeth Mastrantonio) jelenti Tony imádatának tárgyát, de anyjuk mindkét változatban elítéli fia életmódját és elhatárolódik tőle. Tony határtalan kapzsisága és hatalomvágya azonban egyre több ellenséget szül. Amikor a helyzet végzetessé válik, rajtakapja húgát és legjobb barátját a titkolt kapcsolatukon, és a dühében elkövetett gyilkosság tragikus fordulatot hoz: Tony végez barátjával. Míg Hawks filmjében a plátói testvéri szeretet egyre szorosabbá válik, De Palma feldolgozásában Gina elutasítja Tonyt, és ahelyett, hogy kiállna mellette a végső összecsapás során, ő az, aki az első lövést leadja testvérére.
Ítélet: 10/9
