Egészen gyerekkorom óta – nem tudom miért -, de nagyon vonzottak a disztópiák, posztapokaliptikus, alternatív történelmű művek, legyen szó az akár videójáték, film, rádiójáték(!), vagy könyv. Ennyi évvel és anyaggal a hátam mögött azt gondolnám, nem sok újat tudok már kapni. Tévedtem.

Pedig már volt dolgom zombiinvázióval, földönkívüliekkel, a „nagy testvér minden figyel” disztópiákkal, „battle royale” típusú henteléssel. Majd végül jött „A legyek ura”.

Korábban is ismertem a könyvet, de valahogy nem tudtam nagy jelentőséget tulajdonítani neki, mert az, hogy „összeeresztünk X számú gyereket egy lakatlan szigetre és otthagyjuk” történetet már olvastam és láttam is (nem, nem az éhezők viadala).

Majd végül kaptam a gyomrost.

A történet itt is egyszerű. Nagy-Britannia a nagy háborúban evakuálja a lakosságát repülőn, ám az egyik találatot kap és lezuhan egy lakatlan szigetre. Azonban a túlélők között csak 6 és 12 év közötti gyerekek vannak, a felnőttek meghaltak.
Innentől kezdve láthatjuk, hogyan esik atomjaira az a kis minitársadalom, ami az elején, ha döcögősen is, de létrejön és próbálnak túlélni.

A helyzet az, hogy oldalakat tudnék írni a könyvről a szereplők jellemének változásairól, arról a szimbólumrendszerről, amit Golding alkalmaz, de sajnos valószínűleg nem nagyon olvasnák ezen sorokat. Inkább csak arról mesélnék, miért tudott a sok hentelős horror és pesszimista mű után egy igazi erős gyomrost adni nekem?

Kezdjük azzal, hogy a mű egy disztópia a disztópiában. Nem elég, hogy a világban háború tombol (pontosan ezt nem tudhatjuk, csak jelek utalnak rá), de a gyerekek által létrehozott közösség folyamatosan széthúz, és halad az őskáosz felé. Ralph, a csoport megválasztott vezetője próbál racionálisa és határozottan dönteni, ám Jack és társai inkább az ösztöneikre hallgatva a vér szagára ugranak. Később különválnak és elkezdődik a háború.

Az egyetlen kapocs a két tábor között Röfi, a kis szemüveges duci gyerek, az egyetlen, aki valóban a túlélésért tud racionális, higgadt döntéseket hozni, egyben Ralph jobb keze.

Mondhatnám, hogy ez eddig nem sokban különbözik a többitől, pedig nagyon is. A felelősségben. A korábbi művekben a főhőst mindig valamilyen külső ok kényszeríti arra, hogy „tömeggyilkos” legyen, és kezdjen túlélni. Zombiinvázió, kormány kényszeríti, vírus, diktatúra stb.

Itt ilyen nincsen. Ezeknek a szereplőknek nincs külső kényszer, hogy véghez vigyék azokat a borzalmakat, amiket a könyvben tesznek. Golding többször is említi, hogy a sziget bővelkedik élelemben, vízből sincs hiány, jó természeti adottságokkal rendelkezik, magyarul egyáltalán nincs indokolva, hogy egymás ellen forduljanak. Cselekedetükért csakis önnön saját magukkal és lelkiismeretükkel tartoznak elszámolással.

És mégis megteszik.

Ennek tetejébe ott jár a fejedben folyamatosan az, ezek még csak gyerekek! Általános iskolások!

Személyes élmény: Nemrég láttam egy itteni antikváriumban a könyv borítóját Röfi alakjával és a törött szemüveggel. Összeszorult a gyomrom.

Az a helyzet, hogy ez a könyv több, mint egyszerű történet. Itt magaddal nézel szembe. A saját társadalmaddal. Hogy mennyire különbözőek vagyunk, és mennyire szét tudunk húzni a versengés miatt, és hogy ha ezeket adjuk tovább a következő generációnak, mi sülhet ki belőle.

Hogy hogy tudunk széthúzni csak azért, mert én többet fizettem valamiért. Mert az „X” pártra szavaztam és nem az „Y”-ra, Mert én jobb pozíciót értem el mint te, mert én többet keresek, mint te, mert nekem jobb cuccaim vannak, mint neked, mert én stb., stb., stb., ergo feletted állok!

Pedig, ha a versengés nincs gerjesztve, ha teljesen mást tanultak volna a korábbi világukból, akkor össze is foghatnának a közös jóért.

Rendkívül erős könyv, érzékeny lelkűek is csak úgy vegyék kézbe, hogy felkészülnek előtte. Nem tudom nem ajánlani nekik sem, fogjanak hozzá! Szívem szerint az egész országgal elolvastatnám, mert ami most Magyarországon folyik, az ott van töményen 250 oldalon.

„- Félek, Röfi. Önmagunktól félek.”