Rossz szamuráj lennék
Mostanában ha irodalom vagy filmről volt szó, akkor a japán művek felé irányítottam érdeklődésemet, ezért is olvastam számos könyvet japán szerzőktől. A Hagakure pont kapóra jött számomra, mert mindig is érteni akartam a szamurájok, de en block a japán emberek hűségét, s ennek táptalaját.
Könnyed steam- és dízelpunkba kevert műfajba ültetett kalandos „ifjúsági” regény a Duna-menti Köztársaságban. Annyira elborultnak hangzik, hogy részemről jöhet!
Puszták népéhez úgy viszonyultam, mint ahogy a magyar nép a könyv szereplőihez. Nem érdekel. Ezért fogtam hozzá.
Magyar képregényt már elég régen olvastam, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik még a piacon? Hát kérem alássan, igen. Nem is akármilyen.
1982-ben, mindössze 23 évesen, félúton az építész diploma felé,
Nagy dilemmában voltam, hogy a mostani alanyomat egyáltalán könyves élményeim közé pakoljam, mivel igencsak a határon egyensúlyozik.
Nem is olyan régen, mondhatni tanácstalanságba süllyedtem a következő könyv kiválasztása kapcsán. Korábban mindig tudtam, mi lesz a következő célpontom, mert éppen arra a témakörre irányult az érdeklődésem. Azonban ez az érdeklődésem „elfogyott”. Majd ráakadtam a Hajóbontókra.
Történelmi vágyam egy újabb könyvre bukkant, bár igaz, a sorozaton keresztül jutottam el hozzá.
Egészen gyerekkorom óta – nem tudom miért -, de nagyon vonzottak a disztópiák, posztapokaliptikus, alternatív történelmű művek, legyen szó az akár videójáték, film, rádiójáték(!), vagy könyv. Ennyi évvel és anyaggal a hátam mögött azt gondolnám, nem sok újat tudok már kapni. Tévedtem.