Mostanában ha irodalom vagy filmről volt szó, akkor a japán művek felé irányítottam érdeklődésemet, ezért is olvastam számos könyvet japán szerzőktől. A Hagakure pont kapóra jött számomra, mert mindig is érteni akartam a szamurájok, de en block a japán emberek hűségét, s ennek táptalaját.

Nos, e könyv után egyszerre értettem is, meg nem is.

A szerző, Jamamoto Cunemoto a Nabesime klán szamurája volt még az Edo-kor Japánjában. Ura halálával ő szeppukut (harakirit, vagyis rituális öngyilkosságot) kívánt elkövetni, hogy kövesse parancsolóját a halálba. Ám az újonnan életbe lépett törvények értelmében a szeppuku már tiltott volt, így szerzetesnek kellett állnia. Ezután jegyezték le a szamurájerkölcsről szóló „tanításait”.

A Hagakure nem egy könnyű olvasmány, többszöri elolvasásra sem. Rövid szösszenetek halmaza, nincsen benne semmilyen szerkezet, mely előre vinne bármely gondolatot, történetet. Amolyan anekdoták gyűjteménye.

Ha ezután a könyv alapján kéne megítélnem a szamuráj erkölcsöt, vagyis a busidót, valószínűleg már az első percekben kukába dobnám a kardom. Biztosan állíthatom, hogy Cunemoto szerint nagyon rossz szamuráj lennék. Ugyanis több tanítása előtt csak értetlenül pislognék. Nem csak a nyugati gondolkodásom miatt, hanem mert előéletének tudatában rengeteg történet számomra nem hiteles, amolyan „savanyú a szőlő” utánérzést ad. Cunemoto nem követhette azt az utat, mely egy korábbi világban evidensnek számított, így az új világ már romlott, ahol a férfiak elnőiesednek, az erkölcsök feledésbe merülnek, helyükbe pedig a haszonlesés lép.

De bezzeg az én időmben! Már ha élt volna abban az időben, mert már jóval utána, az Edo-korban szolgált.

Másrészt a történetekben alkalmazott drákói szigort nagyon sokszor indokolatlannak véltem, s valószínűleg már az első 1-2 hétben már a fejemet vették volna, mert hajlandó lettem volna kiállni némely társamért. Következetességet sem láttam a törvények között. Valaki levágnak egy bűnért, de a másikat már nem, csak mert esztétikájában már egy hangyányit jobban megvalósította azt.

Sok tekintetben pedig szemellenzős lóként tekintett az akkori viszonyokra. A nőket gyermekgyárrá alacsonyítja, holott női szamurájok is voltak abban az időben. Ezt neki, aki egy valódi szamuráj volt, valószínűleg illett tudnia. Ez nem probléma, de a férfiak elnőiesedése meg igen? Háááát…

Az biztos, ha mégsem vágnak le, akkor egész életemben roninként vándoroltam volna, hogy zsoldosként időnként elszegődjek valamely klánhoz.

Többszöri elolvasás után azt tudom mondani, hogy a Hagakurét „ésszel” kell olvasni. Nem lehet tekinteni rá olyan erkölcsi iránytűre, mint a Biblia, Tao-tö-king, vagy egyéb más vallási művek, de még útmutatóra sem, mint például Szun-ce A háború művészete.

Ez inkább egy szép kort megélt, egy másik világba visszavágyódó exszamuráj keserédes vallomása, aki ahelyett, hogy nyitott volna a világ felé, inkább bezárkózott és kreált magának egy elképzelt múltat, ami csak részben volt igaz.

Ha így olvassuk, akkor még talán meg is érthetünk belőle valamit a busidó erkölcsrendszerről, de iránymutatást ne ettől a könyvtől várjunk.