Keresztül az országon, félig-meddig kegyes időjárással.

Ahogy korábban is írtam, a felkészülést csak sebtiben tudtam megoldani. De legalább kialudtam magam, s ez nekem elég volt. Más lelkiállapotban indul neki az ember az útnak, ha pihent az ember. Akkor jöhet bármi, egy kis optimizmussal, csavarhúzóval szinte bármit meg lehet oldani.

Így voltam ezzel reggel. Elbúcsúztam a rokonoktól, s már haladtam is nyugat felé.

Kicsit aggódtam az időjárás miatt, mert akkor éppen Eger-Miskolc magasságában húzódott egy zivatarhullám, és semmi sem garantálta, hogy nem gondol egyet és meglátogatja a 3-as főutat.

Ebből szerencsére csak csepergést kaptam, viszont Gyöngyöstől kezdve olyan szinten kapott telibe az oldalszél, hogy nemegyszer kisodródtam a felezővonalig. Ez a probléma később az egész túrám során fennállt.

Az időjárást leszámítva az utam eseménytelenül telt. Gödöllő határában, Máriabesnyőn álltam meg, hogy Teleki miniszterelnök sírját megtekintsem. Tavaly is tervben volt, de inkább elnapoltam, mert későn értem volna akkor haza. Most azonban őt raktam az első helyre.

Az itt található templom mögött van a temető, ahol a néhai miniszterelnök nyugszik. Már ha nyugodna, mert még napjainkban se nagyon hagyják.

Teleki 1941 április 3-án érte a halál, öngyilkos lett. Az inasa talált rá az ágyában holtan fekvő Telekire, aki jobb kezében egy Browning revolvert szorongatott. Az inas értesítette a családtagokat és a nevezetes búcsúlevele címzettjét, Horthy kormányzót is. Aki még aznap kinevezte utódját, Bárdossy Lászlót.

Már akkor több összeesküvés elmélet keringett a halála körül, a legnépszerűbb az volt, hogy maga Hitler parancsára ölték meg. Teleki ugyanis angolbarát volt, és megakadályozta, hogy a németek Magyarországon keresztül kapjanak támogatást, mikor lerohanták Lengyelországot.

De a halál helyszínének nyomai alapján, többé-kevésbé ki lehet következtetni, hogy Teleki kétségtelenül, főbe lőtte magát.

Aztán ott van a Horthynak címzett búcsúlevél:

Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok.

Teleki Pál

1941. ápr. 3.

Egyértelműen ez egy öngyilkosság előtt álló, vagyis ahogy a pszichológusok mondják preszuicidális szindrómában szenvedő emberről beszélhetünk.

Igen ám, de a keresztény hit szerint öngyilkos embert nem lehet megszentelt földbe temetni. Ezt a szégyent egy katolikus magyar arisztokrata esetén, elképzelhetetlen volt. A problémára a kiváló jogász, Serédi Jusztinián hercegprímás talált kiskaput: a halottkémlelést végző Bakay Lajos professzor tett egy kijelentést, miszerint Teleki agyában vérrög keletkezett, emiatt beszámíthatatlan állapotba került a halála pillanatában.

Így kaphatott mégis egyházi temetést Teleki a Kerepesi temetőben. Azonban a Numerus Clausussal, majd később az antikommunizmussal azonosított volt miniszterelnököt ide, Máriabesnyőre szállították, s itt egy egyszerű sírban helyezték el.

Állítólag azért, mert néhány kilométerre innen, Gödöllőn tartották az 1933-as cserkészdzsemborit, aminek akkor tiszteletbeli védnöke volt.

Teleki azonban napjainkban sem nyughat békésen. Ha visszaemlékszünk, annak idején még nagy port kavart a Teleki szoborállítás Budapesten. Végül a szobrot 2004-ben, Balatonbogláron állították fel. Abban a városban, ahol – Teleki közbenjárására – a legtöbb lengyel menekültet fogadta be a háború kitörésekor.

Szállás felé

Szerencsére még tengernyi időm volt, így sietnem sem kellett, hogy a lefoglalt sátorhelyemhez érjek. Szépen betartottam az úton lévő szabályokat, csak egyszer sikerült elbambulnom, igaz, akkor majdnem balesett lett a vége.

Talán Szada környékén járhattam. A lényeg az, hogy a gyalogosunk már rálépett a járdára, én ezt későn vettem észre, s hiába nyomta, húztam a féket, már csak a zebra után tudtam megállni. Szerencsére motorról beszélünk, szóval könnyen ki tudtuk kerülni egymást, és addigra már jócskán lelassultam, szóval az ijedségen kívül nagyobb baj nem lett. Bocsánatot kértem, a gyalogosunk elfogadta, jószerencsét kívánt, és mindenki ment a dolgára.

Késő délután értem Nagymarosra. Itt egy ideig kolbászoltam, mivel a kemping eléggé eldugott helyen volt. Egyszer még egy bicikliútra is sikerült felhajtanom.

A kempinghez érve ért egy kicsit Üvegtigrisbe hajló szituáció. A kemping „recepciójában” a szállásadó úgy látszik éppen aludt, vagy szendergett mikor felkerestem. Amúgy nagyon rendes volt, megmutatta a helyemet, úgyhogy más dolgom nem is volt, csak felállítani a sátramat.

Este még elmentem a boltba a jutalomsörért, meg valami vacsorának valót beszerezzek. Még a naplementében készítettem néhány képet a visegrádi várról, majd tértem aludni. Jól esett így 300 km után.

Folyt. Köv.