Sötét folyosók, teli szemetesek, kitakarítatlan konyhák. Egy albérletkeresés tanulságai, és az elszabadult piac miértje.

Elmondhatom lassan, hogy 4 hónapja szorgos albérletkereséssel töltöm a szabadnapjaimat. Reggel felkelek ahogy kell, elvégzem a teendőimet, majd a gép elé ülve lázasan figyelem a hirdetéseket.

Szobát szeretnék váltani. Az év elején lakásunkat egy másik ingatlaniroda vette át, aki ultimátumot adott. Vagy elfogadom az új albérletárakat, vagy mehetek az utcára.

Mivel akkor nem néztem szobákat, öngyilkosság lett volna részemről nemet mondani nekik és keresni 2 héten belül új albérletet. Így kénytelen voltam elfogadni az ajánlatot.

Ám még más meglepetés is érkezett. Hozott új lakókat az ügynökség, akikkel így a ház meglehetősen lelakottá vált, akárhogy is próbáltuk mi „őslakosok” karbantartani.

A szelektív hulladékot nem gyűjtik, a közös helységet nem takarítják maguk után. Ha mondjuk nekik, csak tetetik a hülyét. Az ügynökségnek is említettük már a dolgot, de csak ígéretet kaptunk.

Az idő előrehaladtával szépen eluralkodott rajtunk az apátia. Vele együtt új szobákat kezdtünk keresni.

Azóta a szabadnapjaim ugyanúgy telnek. Felkelek reggel, elvégzem a teendőimet, majd leülök a gép elé szobákat keresni. Amely szoba érdekel, azoknak írok. Ha van megbeszélt találka, akkor elindulok.

Múlt héten szerencsém volt, két helyről is visszaírtak, hogy megnézhetem a szobát.

Az első egy közepes méretű ház volt Leytonban. A szoba is elfogadható volt, még lett volna hely az íróasztalomnak is. Kérdezem a lakbérről, a rezsit is tartalmazza.

A konyha picit lelakott, de ami feltűnik, hogy alig van tárolóhelység. A padló koszos, szemetes már púpos, még nem vitték ki.

Mikor elválok vendéglátómtól, már nem is kell bezárnom a lakásajtót, mert rögtön utánam érkezett valaki, aki ugyanúgy lakásnézőben volt.

A második ház kicsi volt, velem együtt négyen élnénk benne. Ez nagy előny. Távolság a munkahelyemtől a mostani lakhelyemmel megegyezik.

A lakbér már itt valamivel magasabb, s ahogy kiderül később, nem tartalmazza a rezsiköltséget. A folyosó itt sötét és keskeny, van benne két szűk kanyar is. A biciklimet nem tudom rajta keresztülvinni a hátsó udvarra.

Mikor befejezem, a hirdető meg sem várja, hogy elköszönjek, már rögtön szóba elegyedik az utánam következő jelentkezővel.

Renting hell

Ahogy haladtam előre a keresgélésben, úgy vált egyre nyilvánvalóvá, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. A londoni albérletárak az utóbbi időben elérték az átlag heti 533 fontot, a Foxtons ingatlanügynökség szerint. Köszönhetően részben annak, hogy egyszerűen alig van kiadó szoba/lakás a városban.

Az árrobbanás biztos nem fog megállni. Tavaly szeptemberben átlagosan 29 jelentkező volt egy helységre, s mivel az albérletpiacon abszolút vadkapitalizmus uralkodik Londonban, a tulajdonosok hagyják, hogy a potenciális aspiránsok egymás ellen licitáljanak, felfelé strófolva az árakat.

Ahogy egy extrém mértékben eltolódott piaci helyzetben szokás, itt is megjelentek extrém esetek. Egyik kollégámtól például azt kérték, hogy a Linkedin profilját csatolja a pályázatához. Viszont olyat is hallottam, hogy egyesektől fél évi lakbérnek megfelelő előleget kérnek, vagy hogy a kisállatról is kérnek önéletrajzot.

Mi az oka?

Gareth Atkins, a Foxtons ingatlanügynökség igazgatója szerint a probléma többrétű. Az egyik, hogy az egyetemi hallgatók visszatértek a városba, és nekik is szükségük van valahol élni. A másik, hogy vállalati szinten is lassan visszatér a normális kerékvágásba. Ez azt jelenti, hogy a home office visszaszorul, a munkahelyek újra kinyitnak, így akik elköltöztek a városból a pandémia miatt, szintén visszatérnének.

A turizmus is éledezik, emiatt a meglévő szobákat inkább adhatják ki turistáknak rövid időkre, mintsem egy valódi bérlőnek.

A jelenségre az i-re a pontot az elszabaduló energiaárak s az infláció miatt kialakult megélhetési válság teszi. A megemelt költségek miatt a tulajdonosok úgyszintén árat emelnek, így sok korábbi lakót arra kényszerítve, hogy olcsóbb lakás után nézzen. Vagy a másik véglet: A tulajdonos eladja a lakást, hogy egy kis pénzhez jusson, vagy csökkentse a kiadásokat, vagy elkerülje az új szabályozásokat.

Emiatt a kiadandó lakások száma is sokkal kevesebb. Egy ingatlanügynök a pandémia előtt átlagosan tizenhat kiadandó lakással rendelkezett, most ez a szám csak nyolc.

Új valóság

A legszomorúbb az egészben, hogy legfelső szinten sem találnak megfejtést a gondra. A bérlakásépítés javíthatna a helyzeten, azonban ez időbe telik, és nagy hajlandóság sem nagyon mutatkozik rá. Megoldás viszont most kéne.

Sokatmondó, hogy szinte minden ingatlanügynökség azt hangoztatja, hogy ha megállapodtunk az új főbérlővel, cselekedni kell gyorsan, a szerződést minél előbb meg kell kötni. Ha a főbérlő árat akar emelni, akkor egyszerűen szálljunk szembe a főbérlővel, s próbáljunk kompromisszumot kötni. Viszont egy erősen keresleti piacon ez szinte lehetetlen.

Így három dolgot tehet lassan az ember. Vagy lenyeli a békát és kifizeti a magasabb árakat, vagy kiszorul a külső zónákba, vagy ki kell mondani: Ideje egy másik munkahely után nézni és egy élhetőbb, olcsóbb városba költözni.