Sokadik alkalommal az életemben ismét költöznöm kellett. Bár most nem kellett Londont elhagynom. Ismét.

2018-as érkezésem óta ez volt a harmadik költözésem. Bár az öt év alatt háromszori helyváltoztatás egy kicsit sokhat tűnhet egyeseknek, ezzel mégsem vagyok csúcstartó.

Egész egyszerűen így alakult az élet. Londonban jönnek-mennek az emberek, és ez nem csak a lakókra vonatkozik, hanem a tulajokra, főbérlőkre is. Első alkalommal így jártam. Fél évig voltam az észak-londoni Wood Greenben, amit a mai napig az egyik legjobb helynek tartok, annak ellenére, hogy sokan cáfolnak. Nekem sosem volt ott problémám, bűnözéssel sem nagyon találkoztam, viszont az utak rendesen meg voltak csinálva a környék rendezett és szép volt.

A főbérlőm már kevésbé, mivel kiadta az utamat a többi lakótársammal együtt. Ha jól emlékszem, sikerült eladni a a házat és az új tulaj már nem akart velünk szerződést kötni. fél évig laktam ott.

Így indult egy gyors albérletkeresés. Mivel villámgyorsan kellett szobát találni, egyértelmű ilyenkor, hogy prioritások is mások. Minél gyorsabban, a méret nem számít, legyen kiadó és pont. Majd, ha minden rendben lesz körülöttem, akkor nyugodtan tudok egy magamnak való helyet találni.

Valamilyen szinten a Jóisten itt is besegített. Egy elég nagy szobát találtam egész olcsón, nagyjából egyforma távolságra a munkahelyemtől a Wood Green-ihez képest. Igaz, ez Kelet-London.

Itt a probléma valóban a környék volt. Newham kerület valóban nem a legjobb infrastrukturálisan, az utak le vannak robbanva, a közelemben lévő Ilford pedig szintén nem volt biztonságos. Azonban ár-érték arányban valóban egy szavam nem lehetett. Sőt, ahogy haladtam az időben, még javult is a helyzet lassan. Egészen a háborúig.

Korábban már említettem egy blogposztban, hogy mennyire nem érzékelem a megélhetési válságot, holott pedig már a szemem előtt játszódott le. Persze csak várnom kellett.

Az árakat szépen lassan én is megéreztem. Első körben akkor, mikor munkahelyet váltottam, és az új kevesebbet fizetett az előzőhöz képest, de kárpótolt a sokkal több szabadidő, a rövidebb távolság a lakóhelyemtől, a munkakörülmények javulása, és a normálisabb beosztás.

Érdekesség, hogy amikor munkát kerestem, nem ragaszkodtam Londonhoz (sosem ragaszkodom görcsösen a lakóhelyemhez, a szeretteimhez vagyok hűséges), Magyarországra küldtem a jelentkezésem kb. 70%-át. Mégsem kellettem senkinek… Na mindegy ez csak egy kis kitérő volt.

A következő lépcsőfok az új főbérlő volt. Ő nem akart elküldeni egyből, de a profitparazita hozzáállása tönkretette mindazt a lassú, ám magabiztos javulást, amit az elmúlt években tapasztaltunk a lakótársaimmal, és a ház körül felépítettünk.

Első körben megemelte a lakbéremet. Ez a folyamatos áremelkedések között egy igazi gyomros volt számomra. Ám az utolsó csepp a pohárban más szolgáltatta. Pontosabban mások.

Új lakók jöttek. Sokan. Egy szobába bezsúfolt négy közép-ázsiait, a másikba megint hármat. Volt úgy hogy családokat akart hozni. Heti rendszerességgel cserélgette őket, rotációban. Mivel úgyis csak ideiglenesen maradtak nálunk, beilleszkedni nem tudtak, meg sem próbálták. Viszont lelaktak mindent. A ház egyre inkább lepukkant, az állapot elkezdett romlani. A takarítás ellenére megjelentek a patkányok, egerek.

Ezt e folyamatot látva indultam neki az új szoba keresésének. Mindez egy éve történt. A lehető legrosszabbkor, mert a COVID-járvány és a háború okozta nehézségek következményeként beütött a lakásválság Londonban.

Alig volt kiadó szoba, viszont jelentkező rengeteg. A piac törvénye pedig működött. Eddig is elég meredekek voltak az árak az albérletpiacon, most pedig egyszerűen elérhetetlenné váltak.

De nem adtam fel. Más választásom persze nem volt, muszáj volt nekiállnom ennek a nehéz feladatnak. Egyeztetések, csalódások, sőt még csalók is voltak a palettán. Nem unatkoztam.

Ahogy haladtam előre az időben, úgy lettem egyre elcsigázottabb. Javulás még a horizonton sem volt. Akkor kezdtem el erősen gondolni arra hogy itt hagyom Londont.

Már korábban is megfordult bennem a gondolat (amit azóta sem vetettem el), de igazán komolyra a helyzet most fordult. Kértem is a főnökséget a munkahelyen, hogy amennyiben lehetséges, helyezzenek át vidékre. Minden szempontból élhetőbb helynek bizonyult, mint most London. A fizetés többet ér, a távolságok sem nagyok, és kiadó szobákra sincsen akkora kereslet mint itt. Gondolom én.

Persze a menedzsment nem örült a dolognak, de miután felvázoltam az élethelyzetemet, megértették. Akkor vetették fel Elthamot.

Eltham elvileg London, de egyáltalán nem a központ. 4-es zóna, itteni mércével nézve lehet mondani peremvidéknek is. Ugyanúgy megvan minden, csak London Bridge, Parlament, meg a többi csiricsáré nélkül.

Persze igent mondtam rá. Egyészt mert más lehetőségem nem igazán volt, másrészt meg így kényszerpályán is elég vonzó ajánlatnak tűnt. Főleg, mikor kiderült, hogy itt vannak kiadó lakások, elérhető áron.

Nem tudatosan, de mondhatni jó irányba haladtam. Mikor mindenki a központhoz minél közelebb akart költözni, én kifele kacsintgattam. S nem bántam meg.

Az új lakóhelyemen a lakók normálisak. A főbérlő szerződést adott. A környék amúgy hasonlít egy magyarországi paneltelepre, csak angolos stílusban épülve. Igazán otthon érzem magam. Nincs nagy tömeg. Szellősek az utcák. Van tér, park (a környéken készültek a képek). Egyszerűen többet kapok a pénzemért.

A költözést már letudtam, emiatt is maradt ki egy kis idő a blogon. De igyekszem folytatni. Remélhetőleg minél előbb. Londoban maradtam ismét, bár egy kicsit kijjebb, de mégsem annyira, hogy ne lássak valami érdekességet. Mert bármennyire is egy szeméttelep tud lenni ez a hely, attól függetlenül, mindig tartogat valamit, amire azt mondjuk, hogy érdemes itt maradni.

Hogy meddig, azt majd az élet úgyis meghatározza.