Most nézem, jó 10 hónapja nem sikerült írnom semmit a blogba. Mondjuk, meg is volt az oka.

Hol is kezdjem? Lassan egy éve már hogy nem írtam semmit, pedig lett volna mit. De közbejöttek magánéleti, munkahelyi válságok, melyeket már nagyrészt sikerült kihevernem, de hatásait még mindig érzem.

Minden még tavaly késő tavasszal, kora nyáron kezdődött. Az új munkahelyemen kineveztek menedzsernek. Ez abszolút meglepetésként ért, mivel soha az életben nem vágytam vezető pozícióba. Egyrészt mert nem éreztem, hogy az a plusz pénz, amivel ez a lehetőség jár, arányban lenne a kapott munkával. Persze több mint a semmi, de felelősségből és új feladatokból több jutott.

Másrészt, nem tagadom, legbelül büszke is voltam magamra, hogy úgy kaptam lehetőséget, hogy soha nem is kértem, de még a témát sem vetettem fel.

Szóval sok kétséggel, de új reményekkel és lelkesedéssel vágtam bele a munkába. Ekkor szólt közbe az élet.

A menedzsmentnek nem sikerült sikeresen megoldani a nyári szabadságolásokat. Voltak, akiket elengedtek, másokat meg nem. Természetesen köztük voltam én is.

Ennek persze hangot is adtam. Másokat képesek elengedi, egyeseket nem. Végül megadták, de kaptam egy olyan gyönyörű számonkéréses üzenetet mindenki előtt, hogy erre azt mondtam: erre nincs szükségem.

Nincs szükségem senki számonkérésére. Ha szívességet tesznek, akkor tegyék azt önzetlenül. Én is mindig így teszek az életben, másoktól is ezt várom el. Úgyhogy visszautasítottam.

Majd végül jött a kegyelemdöfés, balesetet szenvedtem. Cserbenhagyásos volt, egy fehér dobozos csapott el. A dolog úgy történt, hogy haladtam a biciklivel hazafele, amikor a furgon túl közel jött el mellettem (és persze gyorsan), így sikerült elkapnia a kormányom szélét. A többit már a fizika elvégezte…

Repültem olyan 5 métert a levegőben, és csúsztam további tízet a betonon. A mai napig nem értem, hogy sikerült megúsznom karcolásokkal és zúzódássokkal. Kamerafelvétel nem volt, a rendszámot megjegyezni nem tudtam. Valahogy összekapartam magam, beevickéltem a munkahelyemre. Segítséget kértem, de nem küldtek senkit, mondván emberhiány van. A fejemet bekötöztem, mert idővel elkezdett vérezni is.

Így visszagondolva elismerem, ostoba voltam. Bementem még dolgozni egy csattanó után. Már nem is tudom, hogy mi járt akkor a fejemben (ha egyáltalán tudott valami járni akkor). Talán arra számítottam, hogy ha segítséget kapok, akkor majd haza tudok menni. Már nem tudom, őszintén.

Viszont néhány nappal később, mikor az egyik kollégának leszakadt a körme, őhozzá egyből ugrottak. A város másik végéből.

Itt telt be a pohár nálam. Dühös voltam nagyon. A szabadság miatt is, a baleset miatt is. Magamra és mindenkire. Fáradt voltam. Sok volt a munka. Nagy volt a felelősség.

Valahogy mégis elkezdtem a dolgokat megoldani, a magam magyaros módján. Üzleteket kötöttem magamtól a laborom javára, átrendeztem az időmet. Lassan, lépésről lépésre javult a színvonal. Egyszer-kétszer még kis is tudtam kapcsolódni (a fényképek innen vannak). A nyár végére már mindent magunk oldottunk meg, a logisztikától kezdve az utazáson át a pénzügyeket. Nem szorultam senki segítségére.

És a nyár végén megjelent a menedzsment. Hát ne tudja meg senki mekkora ordenáré balhét csaptam! Mindenért. Ami feszültség akkor volt bennem, kiadtam magamból. A szabadság miatt, a cserbenhagyásért, a sok be nem teljesített ígéretért.

Hivatalos ügy lett belőle. A főnök bocsánatot kért benne, de ezt elfelejteni csak egy csettintéssel nem lehet.

Később kiderült, nem csak én voltam egyedül a problémámmal. Késő ősszel átszervezések lettek.  Rosszabb számomra nem is lehetett volna. Megkaptam azt az embert kisfőnöknek, akitől korábban kaptam a számonkérős üzeneteket. Szóval sok jóra nem számítottam. Pedig kézzel-lábbal tiltakoztam ellene.

Nem is volt. Gyakorlatilag január végig folyamatosan vita volt köztünk. Nem egyszer kiabálásig fajult a helyzet.

Természetesen megint a menedzsment elé került a dolog, én meg nem kerteltem. Nem voltam hajlandó olyan emberrel dolgozni, aki munkaanyagként tekint ránk és nem partnerként. Illetve tiltakoztam, hogy őt kell „segítségként” megkapnunk, aki már „bizonyított” a nyáron.

Végül felajánlottam az áthelyezésemet. Visszaadok minden kapott kinevezést, pozíciót, helyezzenek vissza egy másik laborba egyszerű alkalmazottként, és csendben maradok. Elegem volt. Nem akartam ezt csinálni tovább.

Most úgy állunk, hogy az említett illetőt eltávolították tőlünk. Ismét magunk oldjuk meg a dolgainkat. Nem mintha eddig nem így volt. Ettől függetlenül tanultam ettől a cégtől jó sokat. Legfőképpen azt, hogy most már ideje továbbállni.

Szóval ez a történetem. Most értem el odáig, hogy le tudok ülni, és beszélni erről a egészről. Most érzem igazán, hogy csillapodtak a kedélyek, és nem tölti ki a napjaimat és érzéseimet ez sztori. Remélem ez így is marad.

A jövőben továbbra is írni szeretnék, hogy milyen rendszerességgel, az még kérdéses. De igyekszem.

Ennyi örömöm legyen.