Puszták népéhez úgy viszonyultam, mint ahogy a magyar nép a könyv szereplőihez. Nem érdekel. Ezért fogtam hozzá.

Mellette pedig a figyelmetlenség. László Gyula művét akartam elolvasni Árpádról és népéről, helyette Illyés Gyula lett a puszták népével. Bár az előbbit még nem olvastam, legbelül azt érzem, mintha a két mű egymás ellenpéldája lenne.

A Puszták népe műfaját tekintve valahol a szépirodalom és a szocigráfia között lehet elhelyezni. A műben a szerző saját élményeit is elmeséli, mellette megelevenedik egy elfeledett társadalmi osztály, a cselédeké.

A kutyát nem érdekelte a réteg. Forradalmak, háborúk, eszmék váltották egymást, de ők megmaradtak a maguk helyén. Senki sem zargatta őket, mintha nem is a magyar nemzethez tartoztak volna. Pedig nekik megvolt a maguk hiedelemvilága, tudása, életmódja.

Ami a kapitalizmus megjelenésekor lassan elhalványult. A korábbi szokásokat már nem gyakorolta az új generáció, csupán a házasság, a „szabad” vasárnap délutánok maradtak értékképzőnek.

A szegénység viszont megmaradt. Ami lassan átcsapott nyomorba. Nem csak anyagi, szellemi szinten is…

Az elején kicsit döcögősen indul, nálam nüanszokon múlt, hogy nem raktam le. Hála istennek nem tettem meg, után olvasmányossá válik a könyv. Minden egyes fejezettel kíváncsibb lettem, mit tartogathat az uraságok világa. Ami hol megmosolyogtató, hol bicskanyitogató.

Ambivalens érzést keltett bennem a kiválás témája. A műben a pusztaiak nagy álma, hogy önálló, szabad emberekké váljanak, ezáltal beépüljenek a nemzet testébe. Miközben annyira zárt világról beszélünk, hogy akinek sikerül kitörnie innen, annak szinte minden kapcsolatát elveszíti az övéivel. Illyés Gyula számára mégis a hűség, a pusztaiakhoz való visszatérés nagyon fontos.

Bár a könyv nem ma íródott, valahogy nekem folyamatosan az a nyomasztó érzés volt bennem, mintha nem sok változott volna azóta. Bár a cselédréteg már nem létezik papíron, de valahogy az a felfogás, világnézet, ami akkor volt, mintha fel-felbukkanna napjaink Magyarországán. Csak kapák helyett kütyükkel.

Amit a hibájának tartok, hogy nincsen folytatása. Kíváncsi lennék, mi történt ezzel a réteggel a kommunista hatalomátvétel után, vagy éppen a Kádár-rendszerben. Nagyon sajnálom, szerintem nagyon sok tanulságot le lehetett volna vonni belőle.

Végletekig őszinte könyvről beszélünk, de nem olyat, ami adna egy erős gyomrost, egyszerűen csak egyenes. Segít szétfoszlatni a romantikus „régenmindenjobbvót” lózungot, és megtanít bennünket értékelni azt, amink van. Melegen ajánlom mindenkinek, és nem csak azoknak, akiket érdekel a letűnt korszakok világa.