Elég régen írtam nem folytattam ezt kis sorozatot, hát itt az ideje újra feleleveníteni. Alcsúti romok, Taták oda és vissza, és Biatorbágy.

Viszonylag korán keltem, mert a retró sátram összecsomagolása nem volt kis meló, emellett még reggelizni, kávézni is szerettem volna.

Szerencsére nem volt gond, kis idő múlva már a kompnál vártam a soromra. Néhány idősebb ember még megnézte a motoromat, beszélgettünk régi sztorikról, és persze „régen minden jobb vót”, ami nem igaz, de ebbe a vitába már nem kívántam beszállni.

Komótosan átértünk a Duna másik oldalára. Még egy pillantást vetettem visegrádi várra, majd berúgtam a motort. A rámpa leereszkedett, és haladtam tovább Dorog felé.

Az útvonal első része ugyanaz volt mint tegnap, nagy újdonságot nem tartogatott számomra.

Nem úgy Dorog. Valahogy többször is sikerült a városban eltévednem. Nem értem miért, mert nem egy nagy településről beszélünk, de valahogy mindig sikerült egy kanyart, egy lámpát benéznem. Végül csak sikerült, de a helyzeten nem javított, hogy Budapest közelsége miatt a forgalom egyre nagyobb lett.

Biatorbágy

A táj szép. A budai hegyekkel a háttérben, néhány kisebb, kanyargósabb úton értem el végül Biatorbágyra.

A biatorbágyi vasúti viadukt, melyet korábban csak torbágyi viaduktnak hívtak, hazánk egyetlen páros vasúti völgyhídja. Itt történt hazánk egyik legismertebb merénylete. 1931. szeptember 13-án éjjel 0 óra 20 perckor Matuska Szilveszter a Budapest-Hegyeshalom-Rajka vasútvonalon Bécs felé áthaladó nemzetközi gyorsvonat elhaladásakor a hidat felrobbantotta. A bomba a vonat második és harmadik kocsijának áthaladása között lépett működésbe. Az elkövető mintegy 1,5–2 kilogramm robbanóanyagot, nagy erejű ekrazitot használt. A mozdony eleje, a mögötte található poggyászkocsi, négy személy- és hálókocsi kisiklott, majd a mélybe zuhant. A szerelvény vége hat kocsijával, sértetlenül a vágányon maradt.

Korabeli beszámolókból derül ki, hogy még a mentőket is sokkolta a látvány, Ivánszky Sándor mentőorvos egy külön cikkben emlékezett meg a tömegszerencsétlenségről: 

Máglyákat raknak s ezek fokozódó fényénél látjuk csak igazán a szerencsétlenség teljes képét. A viadukt alatti nagy sár, a lezuhanó vonat alól felcsapódva, szürkére festett mindent. A mozdony 24 méteres zuhanása közben sebességével még 20 métert repült előre, míg földet ért… Leszáll a csönd, a halottak csöndje, tompává halkítja a kopácsolást. Most már csak halottakat hoznak. De mégis. Éles gyereksírás üti meg a fülünket. A megsebzett élet hangja... Nagy csoportosulás az egyik vasúti kocsi mellett. Ez a kocsi szaltót csinált a levegőben és tetejével esett a földre. A nehéz alváz, amelyik felülre került, úgy összelapította, hogy az alváz csak egy méter magasságban volt a földtől, égnek álló kerekeivel... Sorba húzzák ki alóla a halott anyát, az apát és leányukat. Megindul a fotográfusok pergőtüze. Mint a másodpercenként megismétlődő villám, hasítja át a sötétséget a magnezium fellobbanó fénye.

22 ember vesztette életét. Köztük a vonat tízfős személyzetének négy tagja: a mozdonyvezető, a fűtő, a főkalauz és kalauz. További 17 súlyos sérült maradt a merénylet után a helyszínen. Ezt követően statáriumot vezettek be Magyarországon.

A hídon már régóta nem halad át vonat, csak egy bicikliút. Ez most része a Budapest-Balaton kerékpárútnak. Illetve csak az északi híd. Déli párja kihasználatlanul áll, el van kerítve a látogatóktól. Bár, ha a dzsindzsáson átvágja magát az ember, akkor még megláthatja, mi áll ott.

Az igazat megvallva sokat nem időztem itt, de azért a kíváncsiság hajtott. A susnyáson átverekedni magam nem volt egy egyszerű történet, és nem is mondhatnám hogy megéri, de egy tapasztalatnak jó volt. Ezután Alcsút felé vettem az irányt.

Ahogy említettem, Budapest közelsége miatt a forgalom nagy volt, bár a történethez hozzátartozik, hogy az 1-es főúton motoroztam, szóval mire is számíthatnék? Ennek ellenére élveztem, mivel a szakasz egyenes volt és viszonylag jó minőségű is. Bár a kamionokat kihagytam volna.

Fel is csút le is csút

Bicske után tértem le Felcsút felé. Öcsém lelkemre kötötte, hogy szóljak be mindenképp Orbánék házába, de éppen akkor ez nem volt eszemben, mert marha szomjas voltam. Bár nem volt olyan borzasztó meleg, mint amikor tavaly az Alföldön jártam, de a vízből kifogytam, és a szemem már nagyon vadászott egy közkútra. Tavaly a hegyekben nem volt ezzel gondom, minden második faluban tudtam valahol vizet venni. Viszont itt, Észak-Dunántúlon szinte sehol sem találtam. Ami volt, az is el volt zárva. Végül feladtam, vettem magamnak vizet. Már nagyon szükségem volt rá.

Ha az alcsúti arborétumban járunk, felfigyelhetünk egy főhomlokzatra, ami magányosan áll egy mező közepén. Ezt nem szórakozásból állították ide, itt régebben egy kastély állt. 1827-ben készült el, pazarul berendezve, 40 000 kötetes könyvtárral, a parkban csónakázó tóval, oroszlánketrecekkel.

De ebből már nem maradt semmi. A főhomlokzat túlélt több mint 100 évet, két világháborút, de a barbarizmust nem. A második világháború után leégett, a maradványokat széthordták a falubéliek, és birkahodály épült belőle a helyi TSZ-be.

A kastély volt tulajdonosa, József Antal főherceg, a legmagyarabb Habsburg is hasonlóan járt. Sírját a háború után felnyitották, kifosztották, csontjait szétdobálták.

Pedig nem véletlenül hívják a legmagyarabb Habsburgnak. Ugyanis soha egyik Habsburg uralkodó sem tett annyit annak idején a reformkorban az országért, mint József nádor. S ezt kapta érte…

Az arborétum szép, még ilyen kicsit elhanyagolt állapotában is. Egy volt karbantartóval beszélgettem, akinek sajnos csak panasz hagyta el a száját. Állítása szerint régebben sokkal többet törődtek az arborétummal. Hogy ebben mi az igazság, azt nem tudhatom, nekem ez volt az első alkalmam ezen a helyen.

A kastélymaradvány mellett főleg óriásira fejlett idős fáiról ismert, de szép elrendezése, az itt látható külföldi egzóta fák, cserjék is maradandó élményt nyújthatnak. Az arborétum fenyőgyűjteménye sok érdekességet, ritkaságot kínál – a hazai fajokon kívül messze földről ideszármazott érdekességeket is.

Én tudom ajánlani bárkinek, aki erre jár, nekem a hely nagyon belopta magát a szívembe. Már csak azért is, mert itt áll meg a sokat szidott kisvasút is, amelyet Nyíregyházáról hoztak el. Azt a vonatot, amellyel én, még gyerekként rendszeresen utaztam Nyíregyházáról Sóstóra vagy Balsára, ahhoz a vasúti hídhoz, melyet felrobbantottak még a második világháborúban.

Azt sem építették újjá azóta sem…

"Szárnyalunk" a Turul felé

Kora délután volt már, innen indultam Tatabánya felé. Visszaugrottam az 1-es főútra, innen a legegyszerűbb megközelíteni a várost, s később letérek jobbra a Turul-szobor felé.

Ez volt az elmélet. A gyakorlat persze mindig más…

A kálvária ott indult, hogy az 1-es főúton haladva láttam tőlem jobb kézre a Tatabánya helységnévtáblát. Reflexből le is tértem jobbra, mert azt gondoltam, innen egyenesen a városközpont felé veszem az irány.

Később kezdett gyanússá válni a dolog, hogy itt bizony valami nem stimmel. Főleg mikor egy motorcsónakot látok megborulva az út szélén, majd egy lerobbant MÁV épületet. Itt megálltam, hogy a térképen tájékozódjak. Nézem, ha tovább megyek egyenesen, egy balos fordulóval visszatérek a főútra.

Nosza, indulás! Így kerültem a Mésztelepre. Tatabánya cigánygettójába…

Az omladozó épületeken kívül itt nem sokat találni. Se kocsma se élelmiszerbolt. Legalábbis én nem láttam. Keringtem egy ideig a telepen, a helyzet kezdett nyugtalanítóvá válni. Gondolom feltűnt, hogy valaki egy MZ-vel itt pöfög, ami nem egy megszokott jelenség. Emberek jelentek meg az utcán, figyeltek engem.

És ott volt. Az egyetlen út, ami kivezet a telepről. Vissza főútra. Lezárva.

Na akkor egy olyan éktelen káromkodás hagyta el a számat, hogy valószínűleg a sisakomon keresztül is hallotta a nagyérdemű. Legalábbis gondolom, mert addigra egy kisebb csoport összeverődött körülöttem.

Az egyikük odalépett hozzám, nagyjából hallottam is hogy beszél, de a munkagépek zajától és a sisak miatt nem értettem mit akar mondani. A kulcsszavakból és gesztusaiból kikövetkeztettem: Segíteni akar. Mutatta nekem az utat, merre kell visszamennem, hol, melyik irányba forduljak, hogy kijussak a telepről.

Nem hiszem, hogy valaha olvasni fogja ezen sorokat, de nagyon kellemeset csalódtam bennük, és ezúton is nagyon szépen köszönöm neki! Nagy megkönnyebbülés volt számomra.

Habár a Turul-szoborhoz eljutni még most sem volt egy könnyű menet, annak ellenére, hogy a végén már ki volt táblázva az út, és még a mobilomon lévő térképet is használtam. Valahol itt is mindig sikerült rossz irányba fordulnom. Azonban itt leltem néhány jó kilátópontot, ahonnan a város panorámáját nézhettem. Jó helyen van ez a hegy. Vagy a város.

Az ősi magyar jelkép, a turulmadár legismertebb hazai szobra 1907 óta figyeli a Tatabánya fölé magasodó mészkőszirt tetejéről az alatta elterülő tájat. Európa egyik legnagyobb madárszobrának tartják, és valóban, lenyűgöző méretei miatt messziről is jól látható, nem véletlenül lett a város jelképe.

A 8 méter magas tatabányai szobor a Kő-hegy meredek sziklaletörésének szélén, kőből rakott talapzaton áll. A harcias testtartású bronzmadár szárnyainak fesztávolsága majdnem 15 méter, karmai között Árpád kardját tartja, fején pedig aranyozott, stilizált magyar koronát visel. 

Elvileg tiszta időben Komáromig is ellátni, bár ezt akkor nem tudtam megtapasztalni. Viszont a panoráma tényleg szép, gyalog és autóval is megközelíthető. Így utólag elmondva, tényleg nagyon egyszerűen. Csak én voltam ostoba.

Valószínűleg egyszer még vissza fogok térni, szeretném látni ezt a panorámát egy csendes nyári éjszakán is.

Ha már nyári éjszaka, az idő is kezdett esteledni, így indultam Tatára, ahova a szállásomat foglaltam aznap estére. Gyorsan el is foglaltam, így még arra is volt időm, hogy a tatai vár és tó körül még készítsek néhány képet. A naplemente és a felhők szép hátteret festettek az impozáns építményre. Nagy dolgok ezután itt már nem történtek velem, így nemsokára tértem is aludni.