A legbátrabb város, Drégely, csodálatos Börzsöny. Túrám utolsó fejezetében Nógrád másik felében kiderül miért macskakő a macskakő?

5. nap: Salgótarján - Somoskő – Salgótarján - Szécsény – Balassagyarmat (67 km)

Bevallom kicsit aggódva ébredtem fel. Szállásomnak nem volt zárt parkolója, a motorom csillagos garázsban „aludt” a panelek között, ráadásul nem voltam tökéletesen meggyőzve arról, hogy nem látom hűlt helyét reggelre.

Nos, a kellemetlen meglepetés elmaradt, járművem hűségesen várt az indulásra.

Gyorsan átrohantam a szomszéd Sparba reggelit venni, majd a reggeli kávé után komótosan felpakoltam a motoromat, majd indultam Somoskőújfalu felé.

Amúgy meg kell jegyeznem, hogy ár-érték arányban Salgótarjánban volt a legjobb szállásom. Mikor „letáborozok” egy éjszakára, nincsenek nagy elvárásaim. Legyen fedél a fejem felett, meleg zuhany és ennyi. Minden más bónusz. Itt viszont minden várakozásomat felülmúlták. Tetű olcsón béreltem egy nagyon szép szobát wifi-vel saját hűtőszekrénnyel, szépen vetett ággyal, kulturált fürdővel.

A mai napra hosszú utat nem terveztem, két fő célom volt: Somoskő várát megmászni, illetve városnézés Balassagyarmatom.

Somoskő, és a szomszédos Somoskőújfalu története egészen egyedülálló. A trianoni békeszerződés következtében elvileg Csehszlovákiához kellett volna tartoznia, aztán mégsem így lett. Ehhez lényegesen hozzájárult az, hogy a környéken a szén- és bazaltbányászat meghatározó jelentőségű. A 19. században, a dualizmus idején még fontosabb jelentőséggel bírt.

Éppen ezért sok főúr már akkoriban is vásárolt földeket bányákkal együtt. Ilyen volt Krepuska Géza fül-orr-gégész professzor is, aki 1905-ben vásárolt itt 2107 holdas földterületet egy kis bazaltbányával.

A gazdasággal nem volt semmi gond, szépen termelt, ám 1920 júniusának egyik reggelén már arra ébredt, hogy a földje már egy másik országhoz tartozik. Érthető okokból, nem volt elragadtatva a döntéstől.

És itt szólt közbe a történelem.

Az antant-bizottság egyik tagja megbetegedett és akkor éppen Krepuskához ajánlották be, aki területén elismert személyiségnek számított. A beteg meggyógyult, és a professzor meggyőzte páciensét, hozza ki ide a bizottságot egy szemlére.

Mikor kijöttek, rávették őket, hogy próbáljanak beszédbe elegyedni a helyiekkel szlovákul. Persze nem sikerült. Így vált számukra világossá, hogy Somoskőújfalu és Somoskő színtiszta magyar települések.

Mikor a bizottság visszautazott Budapestre, tárgyalásokat indítottak a helyzet tisztázására. Végül 1924. február 15-én az említett két falu visszakerült Magyarországhoz.

Azonban a somoskői vár Csehszlovákiában maradt. A határokon természetesen nem lehetett csak úgy átmászni. Így aki a várba akart jutni, annak egy jókora kerülőt kellett tenni.

Kivéve aki a bányába járt dolgozni. Krepuskáék még arra rá tudta venni a bizottságot, hogy Budapest kövezésére csak ezen környék bányáinak anyaga alkalmas.  Így csehszlovák – magyar államközi szerződés keretében, az eredeti tulajdonosok, immár Csehszlovákia birtokában lévő bányákat tudták használni, Magyarországon élő dolgozóival.

S a közelben lévő macskalyuki kőfejtő bazaltkockái, szépen be is terítették Budapestet. A macskakövek.

A várat megközelíteni nem nehéz, a faluból vezető  meredek út egy parkolóban végződik. Onnan gyalogosan lehet feljutni a várba. Megjegyzem, a bazaltkövekből épült lépcsők meglehetősen magasak.

A vár után motorommal Balassagyarmat felé indultam. Útközben azért megálltam Szécsényben egy ebédre és egy kávéra. Nagyon szép trianoni emlékmű található itt.

Balassagyarmat felé más érdekességgel nem találkoztam, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy Nógrád gyönyörű hely.

És az utak meglepően jó állapotban vannak! Borsoddal összehasonlítva mindenképpen.

Ha már macskakő, akkor Balassagyarmat főtere! A lelkemet kirázta, meg a motorom illesztéseit. Mindegy, gyorsan kerestem valami árnyékos helyet, mert eléggé tűzött a nap. A főtéren árult fagylalt isteni finom volt, igaz, a kólás ízesítésűt nem komáltam.

És a darazsakat. Fogalmam sincsen, miért szeretnek ennyire, de Sátoraljaújhelytől a Bükkön és Kékes-tetőn át a Dunakanyarig oda meg vissza, egész túrám során üldöztek.

Balassagyarmat egész kicsi hely, gyalog fél-egy óra alatt körbe lehet járni. Igaz, akkor ezt nem tudtam. Szóval fel-alá bolyongtam, keresve azokat a helyeket, melyek a híres csehkiverés idején fontos szerepet játszottak.

A vasútállomás és a laktanya épülete még egyszerű volt, de a volt hidat, ahol átjöttek a cseh katonák, az keményebb falatnak bizonyult. Egyetlenegy forrásom volt, egy nagyon régi térkép, ahol egy fekete vonallal jelölték azt az útvonalat. Ezt próbáltam összevetni a telefonomban található digitális térképpel, de sokra nem jutottam vele. A Ipoly folyása is más volt akkoriban.

Végül úgy döntöttem, kimegyek a töltésre, hátha nagyobb szerencsével járok. Sokkal okosabb ott sem lettem, de legalább láttam a Ipolyt, aminek vízállása oly alacsony volt, hogy a meder közepéig be tudtam menni száraz lábbal.

De a hidat mindenképpen meg akartam találni, már személyes ügynek tekintettem az egészet.

A helyiekkel elbeszélgetve tudtam meg, hogy az Ipolyság utcában van egy hídcsonk az uszoda mellett. Bizonyítani már nem tudom, de nagy valószínűséggel ennek a hídnak az elődjén haladtak anno a cseh csapatok. Valószínűleg ez a híd lehetett, gondolom egyrészt azért, mert a régi térképpel ez a terület egyezik meg leginkább, illetve más forrásokból olvastam, hogy az eredeti hidat még a világháború idején felrobbantották, helyére egy betonból készültet helyeztek.

Készítettem néhány képet, majd a temető felé vettem az irányt.  Itt is bolyongtam egy keveset, de a katonai sírokat megtalálni nem volt olyan nehéz. Viszont nyomasztó volt számomra a hely. Nem azért mert, mert olyan rossz állapotban lenne, épp ellenkezőleg, Viszont tudva a történetét az itt lévő embereknek, számomra elég kemény gombócot hagyott a torkomban.

Érdemes ide kilátogatni, ha erre jár az ember.

Késő délutánra járt már az idő, mikor indultam elfoglalni a szállásomat. Viszont nem volt ott senki. Furcsa. Korábban lefoglaltam a helyemet, mégsem vártak. Valami nem stimmelt.

Hát leültem a panzió küszöbére, s vártam. Pánikba nem estem, mert ha annyira kell, akkor a folyóparton vadkempingben is elleszek, csak érdekes volt. Valaki nagyot hibázott.

Szerencsém volt. Az egyik alkalmazott jött vissza még takarítani, akkor derült ki, hogy nem is fogadtak tőlem foglalást.

Kiderült, hogy én voltam a hülye. Elnéztem a hónapot mikor foglaltam a szobát, egy hónappal későbbre kértem. Végül sűrű bocsánatkérések közepette, megoldottuk, hogy maradhatok két éjszakára. Ezúton is köszönöm szépen nekik!

Éjjel még mentem egy kört a városban, készítettem néhány képet, majd feküdtem is aludni.

6. nap: Drégelypalánk

Ismét egy „laza” napnak néztem elébe. Abból a szempontból laza, hogy csak Drégely várát akartam megmászni, mellette pihenős napot iktattam be. Erősen le voltam égve, emiatt fáradt is voltam, de apám emlékére a várat mindenképpen látni akartam. Gyerekkoromban rengeteget mesélt arról, hogy kereste a várat, de nem találta meg. Azóta is bánta. Halál után fogadtam meg hogy megtalálom helyette is.

Igaz, nekem az internet korábban már messze könnyebb dolgom akadt, plusz kis is volt táblázva az út feléje.

Sáferkútig motorral lehet haladni, de ezután a vár csak turistaútvonalon közelíthető meg. Nem adja könnyen magát. Meredek hegyoldalon lehet feljutni a várig. Ajánlott a túrabakancs használata, mert néhány helyen csúszós az út, és nem nagyon lehet kapaszkodót találni.

A vár romos állapotban van, nem tudom, hogy fel fogják-e valaha újítani, esetleg állagmegóvás lesz a sor, vagy hagyják az enyészetnek. Kiindulva abból, hogy történelmi jelentőségű emlékhely, az utóbbira nem adok esélyt.

A nehéz megközelíthetőség ellenére ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, a hegyeket. A kilátás innen csodálatos!

A lefele menetet néhány csúszással – illetve egyszer egy fával ütközéssel - sikerült megúsznom. Ezután komótosan visszatértem a szállásra. Aznap több helyre nem is mentem, inkább pihentem, mert holnap hosszú út állt előttem, és az út során összeszedett napégést is hevertem ki.

7. nap: Balassagyarmat – Vámosmikola – Nagymaros – Vác – Gödöllő – Kisvárda (393 km)

Hosszú út állt előttem. 400 km és egy nap alatt. Nem egy lehetetlen teljesítmény, de persze nem is egy sétagalopp.

A reggeli után megköszöntem a szállásomat, és még egyszer bocsánatot kértem a figyelmetlenségemért. Ezután már csak a málházás maradt, és az út előttem.

A Börzsönyt megkerülve akartam ráfordulni keletnek, s nem bántam meg. A Börzsöny csodálaots! Igaz, itt már az utak már nincsenek olyan jó állapotban, de használhatóak.

Nagymarosnál a révnél még készítettem képet a várral a háttérben, ám ekkor jött a komédia. A málhám farnehézzé tette a motoromat, s emiatt a lejtőn is háttal álltam a folyó felé, megakadályozva így az előrebukást. Mikor visszaültem a motorra, a súly miatt viszont nem tudtam letolni az állványról. Az ott sétáló turistáktól kértem segítséget, hogy „toljanak be”.

Nagymaros után Vác felé fordultam, mert még így a végére még a diadalívet akartam megnéni. Az anekdota szerint, mivel mindössze két hét alatt építették fel, Mária Terézia királynő nem mert kocsijával elhajtatni alatta. Mikor néhány héttel később távozott, látva, hogy még mindig áll, már nyugodtan haladt át alatta. A szabadon álló építményt ma felújított állapotban, díszkivilágítással szemlélhetik meg a látogatók.

Itt is a kötelező szelfizés után már csak a vadkelet várt engem. Veresegyházon keresztül vezettem Gödöllő felé, itt akartam ráfordulni a 3-as főútra.

A város nagyon zsúfolt volt, érezhető volt a főváros közelsége. A teherautók miatt alig tudtam haladni, ami a dög melegben elég megerőltető volt számomra. De a forgalom sokat nem változott azután sem, miután elhagytam a várost. Körülbelül Aszód után lett szellősebb az út.

Meglepődtem, hogy a 3-as főút a nagy forgalom ellenére milyen jó állapotban van. Nem tükörsima, de a 80-90-es tempót kényelmesen lehet tartani, amint elhagyjuk Budapest vonzáskörzetét.

Innentől kezdve nem is történt semmi különös, a magam tempójában, estére tértem vissza haza.

Verdikt

A végére hagytam egy kis összegzést. 7 nap, közel 1000 km, 4 vár (ha a földvárat is belevesszük), és megannyi látnivaló. Láttam az első magyar Bibliát, Balassagyarmat ikonikus városát, megismertem Salgótarjánt, „megmásztam” Magyarország legmagasabb pontját. Gyönyörű szerpentineken, ismeretlen utakon haladtam, majd egy hosszú visszaúton élveztem a síkság és hegyek találkozását.

S hogy mennyi az annyi? Hát így visszaemlékezve pontos számot már nem tudok mondani, de még arra emlékszem, hogy a szállás vitte el a költségek nagy részét, ezután jött a benzin és az étel. Összesítve körülbelül 100 000 Ft-ból hoztam ki az egész túrát.

Ennyi pénzért szerintem bőven megérte.