Nem volt ez mindig így. Emlékszem, utoljára 2012–2013 fordulóján kerestem bőszen munkát. Aki még emlékszik, akkor tudja, akkor még tombolt keményen a válság (vagy legalábbis még hatása volt). Fél év után kaptam munkát. Amikor felvett a cég, akkor csináltam egy kis számvetést.

Sosem felejtem el. Fél év alatt 363 önéletrajzot küldtem el , ami kb. 2-3-at jelentett naponta. Ebből 3 írt vissza.

Bizony! 3 vette a fáradtságot, és jelezte, pubikám sajna nem te vagy a megfelelő, de az sok sikert kívánunk bla bla bla… Ráadásul akkor gondok voltak otthon is, szóval eléggé lent volt az önbecsülésem.

Jelenleg az 5. hónapban tartok munkahelyvadászatot tekintve, de elmondhatom, hogy több választ kapok egy héten belül, mint a korábban említett időszakban.

Biztos nincs mindenki ezzel, de számomra még egy elutasító válasz is egy pozitív visszacsatolás, mivel ebből tudom, igen, elolvasták az önéletrajzomat (hogy 10 mp után már dobják a kukába), időt és energiát áldoztak rá, ráadásul emberszámba vettek, és megtiszteltek azzal, hogy válaszlevelet írtak. Igen, számomra ez fontos.

Még ha az egy sablon elutasító levél is.

Most lehetne gondolkodni azon, vajon miért? Nyilván közrejátszik nem kismértékben, hogy kevesebb a munkaerő az elvándorlás miatt, de azért szerintem jócskán benne van az is, hogy egy újabb generáció került be a HR-esek közé. Olyanok, akik már azért már partnerként néznek a munkaerőre, nem csak, mint kizsákmányolandó lúzerek tömegére. Illetve helyén tudják kezelni azt, hogy bizonyos mértékben ők döntenek sorsokról. Vagy csak egyszerűen megtanulták, hogyan kell normálisan viselkedni az egyénnel, és nincsen bennük a felsőbbség érzése. Vagy csak egyszerűen dolgoznak, mert a munkájuk erről szól.

Persze ezek csak egy teóriák, bizonyítani nem tudom. De maradok optimista.

Szóval ezúton csókolom a derék HR-es hölgyek homlokát (ha csinos akkor meg egy arasszal lejjebb), illetve a férfikollégák meg vendégeim egy sörre. Már ha szeretik.

Ha nem akkor több jut nekem. Aztán keresek tovább.