Jószomszédi iszony?
Kedves Olvasó! Elég megosztó leszek most. Nem tagadom. Nyugodtan lehet engem kritizálni a kommentszekcióban. Arra való. Egyvalamire szeretném megkérni. Hogy ne anyázva tegyük ezt! Ha indulatból ír, akkor előbb jegyezze le egy Word dokumentumba, majd várjon 20 percet. Aztán olvassa el, ha kell, javítsa. Előre is köszönöm!
Háború… Egyesek számára kimondani is szörnyű… A nyugati naivitásnak köszönhetően sokakat meglepetésként is ért. Egyik pillanatra a másikra minden megváltozott, a korábbi hiszti most átcsapott szájkaratéba a Nyugat részéről. Vonuljanak vissza az oroszok, Putyin a világ mételye, az egész emberiség ősbűnét hordozó Lucifer maga! Ukrajna pedig Európa sőt, a demokrácia védőbástyája!
De valahogy mégsem tudok ezzel azonosulni. Tudom, hogy Oroszország részéről ez az egész egyértelmű agresszió, de valami nem hagy nyugodni. Nem hagy nyugodni legbelül valami, akadályoz, hogy teljes mértékben együttérezzek. Pedig ismerem az érzést, milyen megtámadottnak lenni. „Vadkeleti” magyarként pedig pláne.
Természetesen jól esett mikor láttam, hogy a magyar társadalom egy emberként vonul fel a kárpátaljai honfitársainkért. Magyarország az első pillanattól fogadta a menekülteket, segélypontok álltak fel a kormány részéről (még ha szerintem elég lassan), az egyszerű honpolgár pedig meg sem várva az ukázt, alulról szerveződve indult neki a határnak. Az emberség és felebaráti szeretet mindent átható példás megnyilvánulása. Van emberség a világon!
Szerencsére ugyanez a felebaráti szeretet az ukránok felé is kifejeződik, dacára annak, hogy milyen viharos volt a két ország kapcsolata.
És azt hiszem, nálam itt van a kutya elásva. Ez a viharos kapcsolat, ami még mindig él bennem. Ez a mardosó érzés, hogy most olyannak vezetésnek nyújtunk segítő jobbot, akik XIX. századi eszközökkel igyekezték elnyomni magyar testvéreinket. Én még emlékszem, mikor „Kést a magyarok torkára!” jelszavakkal masíroztak Ungváron. Mikor berobbantották a KMKSZ épületét. Mikor egy ukrán nyelvész debilnek nevezte a népemet. De beszélhetünk akár a nyelvtörvényről is. Vagy mikor aláírásgyűjtésbe kezdtek a magyarok deportálásáért. Egy ukrán kormányzati portálon! Vagy mikor arról beszéltek, 2 óra alatt a Balatonnál lesznek. Meg kell védeni a hazát tőlünk.
Hát most van lehetőség védeni a hazát…
Akkor az Unió hol volt? Akkor miért nem tudtak egy emberként felvonulni értünk? Mert nem tankokkal, komplett hadigépezettel rontottak ránk? Vagy csak mert marginális kisebbség vagyunk a nagy „össznépnemzeti” uniós olvasztótégelyben?
Őszintén! Mit kéne gondolnom? Vagy kiabáljam kárörvendve: Slava Rossija?!
Egyértelmű, hogy nem. Oroszország agresszorként viselkedik. Efelől semmi kétség. És segíteni kell a menekülteket, ahogy tőlünk telik. De nem szabad elfelejtenünk az elmúlt időszakot. Mert ha ez a kormányzat korábban képes volt ilyen galádságokra, akkor később is megteszik. És biztos vagyok benne, ha most nem szólalunk fel, akkor később sem lesz semmi érdemi lépés Brüsszelből, csak a szájkarate marad.
Most ugyanez az Ukrajna egy nagyobb haltól veszélyeztetve érezvén magát, nyomja fullba a mártírkommunikációt. Már az Unióba is gyorsított eljárással vennék fel őket, holott mások vért izzadtak, hogy a közösségbe tartozzanak. Pedig érdemes a körmükre nézni.
Ugyanúgy ideje lenne a világ különböző pontjára a “demokráciát” kéretlenül exportáló nyugatnak is önkritikát gyakorolni. Nem láttam még olyan országot eddig, ahova sikerült volna egy működő rendszert kivinni. Helyette viszont volt háború.
A magyar kormányzat eddig – nagyon helyesen – arra törekedett, hogy ne legyünk újra felvonulási terület, ne legyünk orosz célpont, és ne folyjon magyar vér. Kötelessége, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel ezeket megakadályozza. Nincs közünk ehhez a háborúhoz, sem a kirobbantásában, sem a kiéleződésében. De ha azt akarjuk, hogy a magyarok megmaradjanak Kárpátalján, ennél erélyesebbnek kell lenni.
Nagyon remélem, ha vége ennek az őrületnek, akkor végre sikerül megegyezni a két kormányzatnak. De nem a mostani ukránnal.
