Sok sok szúnyog, darázs, zsúfolt Miskolc, Eger, gyönyörű Nógrád. Folytatódik utam az Északi-középhegységben.

3. nap: Tiszadob – Körömpuszta – Muhi – Ónod – Lillafüred – Egerbakta – Eger (128km) 

Másnap reggel elég frissen ébredtem, dacára annak, hogy összecsíptek a szúnyogok (Tiszaparton mi más is történhet?), illetve kiderült, hogy egy hangyaboly közelébe telepítettem a táboromat. Így hiába volt a sátram lezárva, a kis aranyosak így is bemásztak hozzám.

Sok mindent amúgy sem találtak nála, így szerencsére nem rohantak le.

Komótos összepakolás után Körömpuszta (ma Köröm) felé indultam. Kevesen tudják, de az ónodi országos gyűlés nem Ónodon, hanem az ahhoz tartozó Körömpusztán tartották meg. Így évfordulók alkalmával, meg is emlékeznek mindkét helyen.

Ám az ottani emlékhelyet nem tudtam megnézni, mivel néhány helyi nagyon is méregette a motoromat, egy másik meg eléggé kiéhezett arccal tekintett rám, úgyhogy jobbnak láttam nem megállni ott.

Az ebédet már a Sajó partján töltöttem néhány idegesítő darázs kíséretében. Amúgy ezek a rovarok egész utam során elkísértek, boldogságot okozva minden megállásom alkalmával.

Muhi - ami nem az igazi Muhi, de nekünk már Muhi marad – falunál szintén az emlékművet kerestem, csak nem emlékeztem rá, hogy valójában nem a faluban, hanem a főút mellett található.

Nem is tudom mit mondhatnék rá. Valóban „szép”, de egyben nyomasztó is (lehet egyáltalán szépnek hívni egy nyomasztó helyet?). A földhalmokra állított keresztek összevisszaságára emlékeztett 800 évvel ezelőtti katasztrófánkra, amibe az ország kis híján bele is roppant.

A mai napig vita van arról mennyire volt súlyos a tatárjárás Magyarországon. A források azt írják, hogy az utak tele voltak temetetlen holttestekkel. A történészek szerint a lakosság 10-50%-a veszhetett oda.

A halom szerintem nagyon jól jelképezi a katasztrófát, méltón állít emléket. Egy bajom van vele.: Hogy a főút mellett van. A forgalom zaja akaratlanul is hallatszik folyamatosan belerondítva az elmélkedésbe. Pedig egy ilyen hely atmoszféráját a csend és a pusztai szél zúgása tudná igazán megadni, fokozni.

Ónod Zsigmond kori vára már Rákóczi idejében is romos volt, azóta sem sokat változott a helyzet. Az egyik bástya épen volt, de tisztán látszódik, hogy még nagyon elején vannak a restaurálásnak. Már ha akarják. Mindenesetre néhány belső várfal nyomot lehetett látni, talán évek múlva látunk többet belőle. A nagy kérdés, hogy ugyanúgy fogják felújítani, mint Füzér várát – ami szerintem túl van tolva -, vagy a másik véglet lesz, mint Drégely esetében (erről majd később).

Ónod után indulta a nagy kaland. Keresztülmenni Miskolcon. A várossal nekem nincs gondom, egyedül a forgalommal van bajom. Alapból nem szeretek városban autóval, motorral közlekedni csak ha nagyon muszáj. Amúgy is minek, ha biciklivel, tömegközlekedéssel mindent el tud érni az ember?

Nem „csalódtam”. A forgalom hatalmas volt, néhány autó rám is akarta húzni a kocsiját a többsávos úton, máskor meg én szerencsétlenkedtem, mikor egy ismeretlen forgalmi helyzetben találtam magam. Egy megváltás volt onnan kikerülni, bár Lillafüred is meglehetősen tele volt. Itt azért készítettem néhány képet, majd nekivágtam a Bükknek.

A dögmelegben a Bükk-fennsík valódi felüdülés volt, szerencsére forgalom sem nagyon volt. Felsőtárkány elértével szépen lehűlt a motorom. Mivel tengernyi időm volt Egerben a szállásomat elfoglalni, gondoltam megünneplem egy jégkrémmel ezt az utat.

Akkor találkoztam a helyi csodabogárral. Rongyokba volt öltözve, fűszál lógott ki a szájából, és nyugodtan járkált az utcán. Egy kis hóval meghintve még jetinek is tudtam volna nevezni. A helyi boltos informált, hogy ő már csak ilyen. Hát jó! Csak a motoromat hagyja békén…

Egerben sajnos ugyanaz fogadott, mint Miskolcon. Nagyon forgalmas város lett, nem így emlékeztem rá. Itt szintén egy autós majdnem elsodort a főúton. Örültem, hogy kiértem onnan.

Egerbakta felé vettem az irányt, hogy megnézzem a Baktarider helyszíneit (ha már Hevesben járok). Aki nem ismeri: Még az internet hajnalán, mikor YouTube, Facebook és gyakorlatilag közösségi média nem létezett, az internet is kevesek kiváltsága volt, a videók kézről-kézre, CD lemezeken terjedtek. Egyik ilyen amatőrvideó volt a Baktarider nevű Knight Rider paródia, mely Egerbaktán játszódott. Rendkívül népszerű annak idején a korosztályomban, rengeteget idéztünk a „filmből”. Néhányat talán még ma is.

A helyszínekből mára már nem sok maradt. Az ominózus fagyizó már megváltozott, nevet is változtatott, emlékezve az alkotásra. A „tökföld” már nem létezik (már ha volt egyáltalán), az út menti járda eltűnt.

20 év az 20 év…

Estére beértem a szállásomra, annak rendje és módja szerint elfoglaltam. Még meglátogattam az egyik bevásárlóközpontot vacsorának valóért, majd nyugovóra is tértem.

4. nap: Eger – Feldebrő – Kékestető – Salgótarján (112km)

Ez a reggel nem tartogatott sok eseményt. Reggeli-kávé kombó után indultam tovább Feldebrő felé. Sok helyszínt nem terveztem, a táv sem volt nagy.

Első megállóm Feldebrő volt Az Árpád-kori templomban talán még Szent István is járhatott, gyakorlatilag egyidős a magyar állammal. Ez a falán is megfigyelhető, annyiszor átépítették az évszázadok során.

A templom talán jól is jelképezi a magyarságot, mert maga se tudja eldönteni, keleti vagy nyugati keresztény templom-e? Az alapján tisztán látható, hogy bizánci stílusjegyekkel is rendelkezik, s mégis nyugati kultúrájú keresztény templom. Mintha nem tudná eldönteni, hova tartozzon.

Alaksorában 800 éves freskókat is lehet látni, melyek meglepő módon megőrizték színeiket is az évszázadok során. Valaki nagyon vigyáz rájuk.

Kékestető egy igazi kihívás volt a megpakolt motoromnak. Izgultam is mi lesz, ha az emelkedőn állók meg, de felmentünk hiba nélkül. Meg is lepődtem, mennyire jól bírja, nem erre számítottam.

Igaz, az utolsó métereken már gondolkodni kellett, mert oda már köves, kavicsos földút vezet, s folyamatosan tele volt turistákkal. Egy öreg hölgy meg nem is vett tudomást rólam, mikor mögé értem a kaptatón, úgy kellett bőgetnem a motort, hogy észrevegye magát.

A kilátás bőven megérte a fáradozást. Itt pihentem egy kicsit, Ebédeltem, majd az egyik vendéglőben a déli kávém elfogyasztása után útnak indultam Salgótarján felé.

Itt gondoltam egy nagyot. Térképemen láttam egy kis kaptatót megjelölve Parádsasvár és Szuha között. Elég vékony kis vonallal volt jelölve, valami sokadrangú út lehetett, a minőségéről sem tudtam semmit. De úgy gondoltam, nagy baj nem lehet belőle.

Nos, nagy baj nem lett szerencsére, de akkor ez nem tűnt annak. Az út gyakorlatilag alig létezett, aszfalt már nyomokban volt rajtas. Ráadásul köves is volt, amelyek elég éles élűek volt. Joggal féltem, hogy ott a hegytetőn, az erdő közepén ott fogok lerobbanni.

Szerencsére ez elmaradt.

Heves megye nagyon szép volt, de Nógrád egyenesen gyönyörű. Szuha és Nemti útvonalon haladtam, majd Bátonyterenyénél fordultam Salgótarján felé.

Ide viszonylag korán érkeztem. Egyrészt mert az út meglepően jó minőségű volt, másrészt szándékosan kevés helyszínt iktattam be a mai napra. Szerettem volna Salgótarjánt sétálva is megnézni.

Lehet sokan most nem értenek velem egyet, de szerintem Salgótarján a maga nemében szép. Eddig, ha egy magyar városban jártam, általában ugyanaz fogadott. Főtér, sétáló utcává alakítva, letérkövezve, tele boltokkal. Nincs ezzel semmi baj, de amikor már sokadjára látja ugyanazt a sémát ember településről-településre, akkor már unalmassá válik.

Salgótarján ebből a szempontból egy felüdülés volt. Más volt. Szerintem, amit a betonkockákból ki lehetett hozni, azt kihozták anno a tervezők. Nekem tetszett ez a fajta kreativitás.

Másrészt, tisztán látszódik az elhagyatottság a romos gyárcsarnokok és épületek látványától.

Este még volt egy műsor a főtéren a helyi svédek közreműködésével, melyet a távolból egy sör társaságában meg is néztem, majd az esti városnézés után mentem is a szállásomra.