Hogy kik nem laknak ebben a városban!

Ez is úgy indult, mint a többi. Ő belépett hozzánk, én már előre tudtam hogy útlevélfénykép lesz. 7 év vendéglátás és lassan egy év itt a laborban már összehozott bennem annyi tapasztalatot, hogy magabiztosan „megjósoljam” magamnak a jövőt. Útlevél, ajándék, filmelőhívás, nyomtatás stb. De a folytatás itt nekem is talány volt.

Gerhard: Helló!
Vendég: Jó napot kívánok!

Na itt meghátráltam. Ez olyan hatással volt rám, mint a főiskolai hátbavágós barack. Ez még a legolcsóbb pult alatt árult szeszt jelentette, melyet még az UtóVizsga nevezetű 4. osztályú késdobálóban kaptam még kedvezményesen a kompániámmal, mert mi voltunk az egyetlenek, akik még ép ésszel fel tudtuk dolgozni. Ez annyit jelentett, hogy megittad, és úgy beleálltál a falba, mint akit hátba vágtak.

Szóval újdonsült versenyzőnk köszönt! Napszaknak megfelelően! Barátom, te bekerültél a felső 20%-ba!

Gerhard: Miben segíthetek?
Vendég: Vízumhoz fényképet.
Gerhard: Melyik vízumhoz?
Vendég: Indiaihoz.

Megkönnyebbültem. Ebben az esetben is láttam, hogy útlevélfénykép lesz, bőrszínéből is arra következtettem, hogy abból a térségből való kell, csak az országot nem tudtam beazonosítani. Pakisztán, India, Banglades, Sri Lanka. Nem mindegy. Az indiai egyszerű 2x2 hüvelyk, fehér háttér. Van hozzá vágó és minta is. Egyszerű, mint az ezeregy.

Nem úgy Banglades! Az egy rémálom! Eleve nem tudjuk a méretet, mert minden nagykövetség más formát ír elő. Úgyhogy én kiválasztottam egyet még valahonnan a netről és azóta úgy vágom. 45x55mm. De ezt kivágni egy szenvedés. Főleg, ha nem is egyet kér a delikvens.

Érdekes módon nem jöttek vissza sohasem panaszkodni…

Szóval elkészítem a fényképet, kinyomtatom, formára vágom. Ott vagyunk már a kasszánál.

– 15 font lesz. – mondom

Erre versenyzőnk belenyúl a táskájába, és elém rak egy galambot.

Egy. Egész. Galambot.
Tubitubi…

Nem tudom láttatok-e már valaha meglepődött madarat? Amikor csak néz körbe, és azt sem tudja mi történik körülötte. Valahogy itt is ez volt. Pislog a galamb, néz körbe, pislogok én is, s felváltva feltekintek a „vevőre”, majd vissza a madárra. A galamb szintén. Felváltva rám s gazdájára.

Végül kitört belőlem.

Gerhard(magyarul): Te kib*szott hülye vagy.
Vásárló:????
Gerhard(visszavált angolra): Mi pénzt fogadunk el.
Vásárló: Pénzt?
Gerhard: Pénzt. Tudja, azt sárga-kék-vörös fecnit amin őfelsége megboldogult arcképe van. Vagy III. Károlyé.

Hát olyan neki nincsen.

Anyám borogass!

Úgyhogy udvariasan kikísértem, s felvilágosítottam, hogy ez bizony London, nem Timbuktu, nem Mumbai, vagy Isten tudja a világ mely segglyuka, errefelé mi pénzt használunk csereeszköznek.

Visszatérek a helyemre, és már kezelésbe venném a következő agyhalottat, de a galamb meglógott. Felkutattam a fél labort, de sehol.

Kisvártatva azt látom, hogy a hazatérő iskoláslányok nézik a kirakatot. Bőszen mutogatnak rá.

Már megint mi lehet itt?

Hát a galamb volt. Az egyik párnán pihent, s figyelte a tömeget. A kis drága.

A következő 10 percet macska-egér játékkal (akarom mondani galambászattal) töltöttem, az iskoláslányok legnagyobb örömére, akik vették fel ügyetlenkedésemet.

Talán még sztár is lettem a TikTokon másfél napra.

De jobb is ha nem tudom meg.