Úgy alakult, hogy napokon keresztül azon törtem az agyam, mit kéne írnom, eme "neves" nap alkalmából? Aztán észrevettem egy képet a Facebookon.

Egy fát ábrázolt. Gyökere a Szent Korona országait ábrázolja, de lombozata a mai Magyarországé.

Utálom ezt a képet. Dacára annak, hogy a kép maga valóban szép. Komolyan. Azonban számomra mást hordoz. Azt a hozzáállást, ahogy viszonyul az egész társadalom és a politikai vezetés 1990 óta Trianonhoz.

Amióta itt vagyunk a Kárpát-medencében, országunk nem egyszer volt már porban. Muhi után az ország 50%-a elpusztult, sőt a szomszédos német császár még néhány nyugati megyét is elragadott tőlünk. Mégis felállt az ország, és visszaszerezte azokat a megyéket is. Sőt, támadó hadjáratokat indított kelet felé.

Mohács után előbb két, később három részre szakadt az Magyar Királyság. 150 éven keresztül hadszintér voltunk, két birodalom játszótere. Mégis tartottuk magunkat, vért izzadva, de visszanyomtuk a törököt a Balkánra.

Rákóczi gyakorlatilag egy jobbágysereggel ritkította a labancot 8 éven át. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.

Kossuthnak sem sok hiányzott. De elérték, hogy a Habsburg síró kisgyerekként fusson a cár atyuskához mert nem bír velünk, a „lázadó csordával”. 18 évvel később pedig kénytelen volt velünk kiegyezni.

De ott van sokak által utált Horthy is. Egy testileg-lelkileg megnyomorított országot képes volt felállítani, Európa egyik legerősebb gazdaságává tette.

56-ról nem is beszélve. A világ legerősebb seregével kiálltunk, mikor mindenki elhagyott minket. Mert elég volt. Nem kívántuk azt a rendszert.

A világon szinte mindenki, mikor már temettek minket, képesek voltunk felállni. De most? 30 évet látok a képen. Gyökeresen egy múltba révedő népet, mely beletörődött a sorsába. Mely csak saját magát marcangolja. Mely nem képes tovább nőni. Mint ahogy a fa a képen.

Nem akarok vitatkozni azon, hogy most miért van ez Kedves Olvasó, nem az én tisztem megmondani. De arra kérlek ülj le 2 percre, és gondolkodj el: Árpád hagyná ezt? Hát a végvári katonák? Görgeyék, vagy Rákóczi? De mondhatok akárki mást a történelemből egészen 1945-ig. Szerinted, ha ezt az országot ők látnák, beletörődnének ebbe az állapotba? Réveteg szemmel csak bámulnak a múltba ahogy mi és csak sírnának, hogy jaj de rossz nekünk ugye?

Szerintem nem. Nyílván keseregtek ők is eleget, ez igaz, de cselekedtek. Mi miért nem? Miért nem tudjuk egy emberként újra azt asztalt verni és kiabálni addig a „Justice for Hungary”-t hogy végre meghallják?! Kiállni végre egy ügyért, ami valóban igaz. Nem csak ezen az egy napon.

Helyette elfogadtunk egy „nemzeti összetartozás napját” amolyan emléknapnak, melyben ismét sírhatunk vagy magyarkodhatunk kettőt,   majd lehajtott fejjel állunk vissza a sorba építve ezt nagyszerű monarchiabeli kubikos társadalmat.

Komolyan ezt akarjuk? Csendesen meghunyászkodva, hajlott gerincű társadalomként feladni mindent, melyért eleink küzdöttek? Kérdezd meg csendben magadtól kérlek! Ezt akarjuk? Komolyan ilyenek lennénk? Ezt akarták nekünk elődeink? Ezt akarjuk az utánunk jövőknek?

Tudjátok, minden nagyobb tragédiát a magyar történelemben megelőzött egy olyan szintű romlás, mely elkerülhetetlenné tette annak bekövetkeztét. Persze utána felálltunk, mert volt bennünk erőnk és tartásunk kiállni azért, amiről azt gondoltuk, igaz.

Nem úgy néz ki, ha most történne velünk egy Ady által emlegetett „Mohács”, már kibírnánk. Pedig nem ártana végre egy második reformkor. Mert bár a múlt században kitartottak a határontúliak, nem vagyok biztos abban, hogy a következő száz évben nem lesz - e ott az etnikai határ, ahol az államhatár van most.