Most a saját bőrömön tapasztalom meg: Ha magyarba jössz, ne légy naiv.

 Mert én az voltam. Sajnos.

Történetem ott kezdődött, hogy több társunkkal együtt, tűkön ülve vártuk, hogy Anglia végre feloldja a határt, és szabadon utazzunk vissza Magyarországra minden megkötés nélkül. Aztán eljött a pillanat. Örömtüzeket nem gyújtottunk, de a megkönnyebbülés látható volt rajtunk.

Jómagam is kaptam az alkalmon, és pofátlanul kértem 2 hét szabadságot a 3 hónap kényszerszünet után. Nem gondoltam hogy megadják, amolyan "nem veszítünk vele semmit" alapon adtam be.

Megadták. Dacára annak, hogy emberhiány van nálunk, mivel sokunk még csak most érkezik vissza Londonba, vagy még a karantént tölti.

És a kálvária elkezdődött. Először azzal, hogy a szabadságkiadásom másnapján bejelentették ezt a lámpás rendszert. Sárgák lettünk, tesztelni kell újra.

Komolyan nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk az egészen.

Én sem tudtam mi legyen. Az a teszt amit tőlünk kérnek, alsó hangon 70-100 fontba kerülnek, és rögtön kettő kell nekik. Persze lehet olcsóbban beszerezni az ottani egészségügyi rendszertől, ha vagy olyan szerencsés, hogy el tudod érni a háziorvosod. Mert az enyémet hónapok óta nem tudom. Olyan szinten le van terhelve az egészségügy.

Mindenesetre örültem, hogy az állam augusztus 1-ig állja a tesztek árát. Mert ha az ottani teszt árát hozzáteszem a repjegyéhez, akkor ez egy elég borsos összeg.

Szóval vettem a bátorságot, és nem vontam vissza az utazásomat.

"Üdvözlet" itthon

Megérkezésünkkor már azt furcsálltuk hogy egy repülőhőz egy buszt küldtek. Akkor ezt letudtuk annyiban, hogy lehet nem akarják, hogy nagy tömeg zsúfolódjon össze. Mindegy. Így is elértük a korridort.

Akkor kezdjük! Először a reptéri egészségügyi személyzet mérte a testhőmérsékletet, majd sorba álltunk. És vártunk. És vártunk. És vártunk...

Végül ismét megjelent a személyzet néhány tagja, akik először a kisgyerekeseket, majd az időseket szedték ki, küldték előre.

És mi tovább vártunk.

Egész hosszú sor gyűlt össze a folyosón. Kérdésünkre a személyzet azt mondta, nem tudják meddig fog ez tartani, még sosem fogadták ennyi embert egyszerre. Pedig csak egy repülőgépről volt szó.

És vártunk...

Lassan, de biztosan haladt a sor. Még akkor reménykedtem, hogy az esti IC-t még elérem. A személyzet rendes, vizet osztanak nekünk.

És vártunk...

Végül elértem a lépcsőt. Láttam, 8 ablak van elöl megnyitva, oda osztják be az embereket.

És vártunk...

Végre be tudtam sorolni valahova. Aztán leállt minden. Úgy értem, addig haladtunk valamelyest, de aztán megállt minden. Egy emberrel eltöltöttek fél órát is.

És vártunk...

Kisvártatva elkiabálja magát valaki a tömegben: Akinek van 2 tesztje kövesse. Olyan 20-30 ember kiválik a sorból

És vártunk...

Közelebb kerülök az ablakhoz. Kezd kinyílni a bicska a zsebemben. Látom hogy a szomszéd ablakban ketten vannak. Egy dolgozik, egy csak beszél. A mellette levőben 4-en. 2 dolgozik, egy nézi őket, egy a telefont nyomkodja.

Nálunk szintén ketten voltak, dolgoztak. De az egyikük gyakran kimászott a fülkéből, hogy egy újabb stóc papírt hozzon.

És vártunk...

Fáradt vagyok, toporzékolok. Nem tudok már egy helyben állni. Sokan a földre ülnek oszlopra támaszkodnak, köztük én is.

És vártunk...

Végül sorra kerülök. Nem hiszem el! Sikerül. Örülni tisztán nem tudok. Düh, elkeseredettség, öröm remény, fáradtság, fásultság mind keveredik bennem.

Felveszik az adataimat, megkapom a piros papírt. Rápillantok az órákra.

4 órát álltam 5 perces felvételért.

Most itthon vagyok karanténban. Ma sikerült tesztet kérni. Elvileg csütörtökön lesz eredmény. Remélem.

Nem aggódok, hogy fertőzött vagyok-e. Tudom hogy nem. Ott élek a járvány gócpontjában, ha valami bajom lenne, már kiderült volna. Csak papírom nincsen róla ☹️.