A tegnapi napon gondolkodtam el azon, hogy miután vándormunkássá váltam, mennyi minden történt így az életemben? Mennyi mindent kaptam, és miről kellett lemondanom?

Mostanában amúgy is sok a szabadidőm, szóval ilyenkor, ha nem éppen az ismerősökkel vagy olvasással kapcsolódok ki, akkor vagy sétálok a városban, vagy számítógépes játékokkal mulatom az időt.

Pont a tegnap esti sétámon gondolkodtam el azon, hogy már 8 éve vagyok önálló. Mármint úgy önálló, hogy nem élek a szüleimmel, mindent magamnak teremtek elő.

Nyilván még pelenkás vagyok azokhoz képest, akik már vagy 30-50 éve nyomják az ipart, de akkor is. Észre sem vettem, hogy ennyire elrepült ez a 8 év.

Pedig nem indultak sikeresen a dolgok. Nagymamámmal éltem akkor, aki napi szinten macerált, miért nem keresek normális munkát? Ha valami nem volt jó neki, tirpák fajzat voltam, lumpen meg barom.

Majd végül elegem lett az egészből, kidobtam a diplomámat (jelképesen), és elmentem egy gyárba dolgozni. Életem egyik legjobb döntése volt. A mai napig nem bántam meg. Elég volt már abból a mérgező légkörből, ami ott volt. Budapestet szabályosan felszabadulásként értem meg. Azóta minden évben megünneplem azt a napot.

Ráadásul úgy alakult az életem, hogy megjártam a Karib térséget, Los Angelest, voltam egy ideig Bangkokban, most Londonban élek.

De a lényeg, hogy talpon maradtam. Minden egyes esetben sikerült megélnem, és nem kellett nélkülöznöm sem (kivéve Budapesten a legelején).

Most meg itt vagyok Londonban, a világ egyik legdrágább városában, és mégsem morzsolódok le. Elvagyok. Telik mindenre, amire kell. Sőt, ha ez a világjárvány nem lett volna, akkor már nyaralni is tudnék. Úgy igazából!  És még félre is rakok.

Azonban ez sok lemondással is járt. Korábbi barátaimat már csak Facebookon látom, apámmal is csak Skype-on tartjuk a kapcsolatot. Megjegyzem, nagyon büszke voltam rá, mert ötven felett képes volt megtanulni a használatát. Teljesen egyedül. Addig nyomogatta a telefont, míg sikerült neki.

Unokatestvérem, akit nagyon szeretek, szintén alig látom. A Facebookról tudom, hogy már lassan ballag. Emlékszem amikor még járni tanítottam. Négykézláb mászkált, és hátrafelé haladt. Szóltam az anyjának, hogy a gyerek elromlott.

És most lassan ballag.

Uokahúgom is csak fényképről ismer. 4 éves. Nagyon sajnáltam mikor azt mondta az anyjának, hogy nem szeretem, mert nem járok hozzá. És most próbálja szegény elmagyarázni neki, hogy itt találtam munkát, azért nem megyek látogatóba. Szívem szorul össze ilyenkor.

De megérte? Szerintem igen. Kétségkívül már rég nem használom a diplomámat sajnos, de szerintem a helyzetből mindig a legtöbbet hoztam ki. Nincs is lelkiismeretfurdalásom. azzal kapcsolatban, hogy megbántam-e a korábbi döntéseimet. Ráadásul korosztályomból sokan még mindig a szüleivel élnek. Nem hibáztatom őket, szerintem érthető, miért nem tud nagy részük elszakadni.

Hogy hogyan tovább? Jó kérdés, a koronavírus nálam is felborított mindent. Elsősorban örülök annak, ami van. 8 év kemény munka és kitartás gyümölcsét élvezhetem most.

Aztán lesz ez jobb is.