Ha egy mondatban kéne kommentálnom ezt az egész glasgow-i csúcsot , akkor a fenti cím tökéletesen megállná a helyét. Sokat beszéltek a résztvevők, még többet ígértek, de aztán mégsem lett semmi előre lépés.

Még mielőtt bővebben belemennék a témába, kezdjük a legelejétől. A Föld, mint élőhelyünk pusztulófélben van, legalábbis a mostani életmódunkra egyre kevésbé alkalmas. A környezetvédők és tudósok már évtizedek óta kongatják a vészharangot, kevés sikerrel.

Végül eljutottunk odáig, hogy az utóbbi évtizedben annyira megszaporodtak az extrém környezeti anomáliák, valamint a társadalmi nyomás hatására a  világ szén-dioxid kibocsátásának 90 százalékáért felelős országok összegyűltek és megvitatták, mit lehet tenni azért, hogy az iparosodás előtti mértékhez képest 1,5 Celsius-fokban meg lehessen állítani a globális átlaghőmérséklet növekedését.

A tudósok szerint 1,5 fok még az a szint, ahol még visszafordíthatóak a klímaváltozás hatásai katasztrófális következmények nélkül.

A kéthetes konferencián számos vállalás született, mint például a metánvállalás, az erdőirtás visszafogására irányuló megegyezés, a kibocsátásmentes közlekedésről tett megállapodás, a szénmegállapodás, de rendszerszintű változást nem sikerült elérni.

Zöldmosás a köbön

Elsősorban nem az eredménynélküliség okozott csalódást számomra, hanem az a mögött rejtőző álságos, megalkuvó és képmutató cselekedek egész garmadája.

A konferencia egyik nagy kritizálója, Greta Thunberg számomra sosem volt a szívem csücske, de egy dologban igazat tudok neki adni. Az egész nem más mint PR-fogás, és csak zöldmosás zajlik, valódi eredmények nélkül.

Thunberg és hívei zöldmosásnak (gondolom a pénzmosás után) nevezik azt a jelenséget, mikor egy cég, politikai vezető, ország látványosan olyan cselekedet hajt végre, amivel környezetvédőként tünteti fel magát a nyilvánosság szemében, de érdemi változás nem történik.

Korábban jó példa volt erre a műanyag szívószálak betiltása itt Nagy-Britanniában. Ugye szép dolognak tűnik a termék kivezetése a gazdaságból, mert az élővilágot óvjuk vele. Igen ám, de tudjuk-e, hogy pl. az óceánokban lévő műanyag tengernek mindössze 2,3 százaléka a szívószál? És a többivel mi lesz? Azokkal nem foglalkozunk?

Úgy látszik nem kell, mert az nincs a szem előtt…

Vagy gondolhatunk a Volkswagen dízelbotrányára, vagy a Walmart megtévesztő kampányára. A kereskedelmi üzletlánc valótlanul állította azt egyes termékeiről, hogy lebomlóak.

Visszatérve az eredeti gondolatomhoz, úgy vélem, ez a csúcs szem szolgált másról, mint szalmalángtermészetű nagy ígéretekről, amelyek hamar ki is aludtak.

A disznóképű nagyúr

Ennek pedig három nagy oka van: Pénz, pénz, és pénz. A feltörekvő gazdaságok és a fejlett országok egyszerűen nem akarják megfizetni a környezetvédelem árát, még mindig csak az a fránya profit az első.

Vegyük az egyik legégetőbb problémát, a szenet. Hagyományosan az egyik legrégibb energiahordozónk, de égetése hatalmas szén-dioxid kibocsátással jár, ezért van leginkább szem előtt. Eredetileg 2030-2040-re tervezték a kitermelés megszüntetését.

Azonban „sikerült” megváltoztatni a a szövegezést és lazítottak azon. India és Kína ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a szén felhasználásának "kivezetése" helyett csak annak "csökkentésére" tegyenek ígéretet. Az ok: Mindkét ország attól tart, hogy a szén kivezetése megállíthatja gazdaságaik virágzását.

Ez pedig azért is elszomorító, mert az utóbbi két ország a legnagyobb szén-dioxid kibocsátók között van, és annak fő oka pedig a fosszilis tüzelőanyagok égetése. A legszennyezőbb pedig mind közül a szén.

Vagy ugyanúgy lehetne említeni az uniós Lengyelországot is, amely 2049-ig vállalja a szén kivezetését az elsőként felállított 2030-cal szemben. Vagy az USA-t is lehetne egy lapon említeni, ők sem vállaltak semmi konkrétumot, hiszen ismét nagy üzlet lett a szénkitermelés.

Az erdőírtással kapcsolatos vállalások is igencsak hangzatosak, Brazília tett is ígéretet a beszüntetésére 2030-ig. Szakértők szerint azonban a jelenlegi elnök, Bolsonaro nem éppen arról híres, aki betartja a szavát. Az ok ugyanaz. Nagy biznisz a fakitermelés Brazíliában.

Még mindig ott tartunk, hogy a gazdaság virágoztatása és a profit az első, de a jelenlegi rendszer sokáig nem fog és nem is tud működni.

Semmit sem tanultunk s mindent elfelejtettünk

Persze – mondhatja a kedves olvasó – hogy mégis mit gondolhattam magamban? Valóban elhittem azt hogy itt valami komolyabb változás lesz, és majd mindenki a lelkiismeretére hallgatva elkezd mindenki „kizöldülni”? Hogy majd sírva kérnek bocsánatot a vezetők és kukoricán térdepelve fognak majd a vezetők mindent megígérni?

Az igazat megvallva nem. Azt gondoltam, hogy végre valami rendszerszintű változást fognak elindítani a résztvevők. De helyette csak megalkuvást látok.

Az igazság az, hogy az ipari forradalom óta eltelt 200 év bőven elég volt ahhoz, hogy a fejlődés mítoszában ragadva önelégültté, elbizakodottá, velejéig korrupttá válva, elfelejtsük a minket meghaladó misztériumként, partnerként tekinteni a természetre.

Lehet itt hangzatos ígéreteket tenni és álságos módon színlelni, de addig, amíg a napot, a szelet, csak egy kiaknázható erőforrásként, a vízre csak H2O-ként fogunk tekinteni, amíg mi magunk, kiüresedett emberként a fejlődés mítoszában ragadva korlátlanul zabáljuk bolygónk erőforrásait, addig nem is lesz változás.