Történelmi vágyam egy újabb könyvre bukkant, bár igaz, a sorozaton keresztül jutottam el hozzá.

A koronavírus árnyékában özönlenek a román vendégmunkások Nyugat-Európába, hogy betakarítsák a termést. Ami számos kérdést felvet.

Másfél hete egy érdekes írást olvastam a BBC-n. Azt állította, hogy bár Nagy-Britannia lakosságának mindössze 14%-a a kisebbségek kategóriájába tartozik, mégis a betegek 34%-a ezekből a rétegekből kerül ki.

Tömegnyomor a kolozsvári reptéren, ingyen szállást kínáló osztrákok, bajban lévő franciák. Koronavírus ide vagy oda, a tavasz beköszöntével jön rá Anglia, és vele együtt Nyugat-Európa: Nélkülünk nem megy.

Hadházi László humorista után szabadon: Most már biztos, hogy van, ami fénynél is gyorsabban terjed. Ez pedig a f*szság.

Távol álljon tőlem, hogy kárörvendő legyek, mikor valaki megbetegszik. Kivéve mikor nem. Azonban nem tudok elmenni amellett, hogy pont az az ember fekszik most intenzíven a St. Thomas kórházban, aki korábban az egyik legnagyobb támogatója volt a vírus terjedésének.

Sok kis apró jelenség az elmúlt két hét alapján, melyre reflektálni szeretnék, és talán magunkra is ismerünk.

Két nappal a szigorítások előtt London már takaréklángon égett. Úgyhogy kíváncsian körbejártam néhány helyet. Mégis milyen, amikor egy 10 milliós város utcái kiürülnek?

A válasz röviden és velősen: Igen. Nem is kicsit. De hogy sikerült ennyire agyhalottnak lenni?